 | Tóth Kálmánköltő, dráma- és újságíró és politikus |
Piros tüzből sötét korom.
Szeretetből gyülölet,
Gúny lesz a sok szenvedésből,
De senki se tudja meg.
Hegedülnek, szépen muzsikálnak
Jó kedve van az egész világnak,
Ugrándoznak, járják a bolondját,
Én nem tudom, hanem csak ugy mondják.
Ah, de mennyit gondolkozom:
Hogy fogadsz majd engemet,
Pirulva-e, elpirulva -
Mint napot a fellegek?
Teljes, egész életedben
Nagy számoló voltál mindég:
Számitgattad az erőket,
Hogy eltaláld a hon üdvét.
Jaj istenem! Jaj istenem! beh félek!
Baja történt tegnap este az égnek...
Halovány az őszi rózsa,
Hullóban a levél róla,
Oly halovány, szine sincs már...
Oh oly beteg ez a kis lány.
Megálmodtam egy álomban
Nagy hűtelenséged:
Rózsás, piros koporsóban
Láttalak volt téged.
Nem gondolok a világon senkire,
Nem kell nekem a világon senki se.
Hogy elhallgattak a dalok,
Mik azelőtt zengének;
Lásd, lásd, tied volt egyedül
A világban járt ének.
Hamvas fátyol boritja el az eget...
Alig vettem észre, hogy már este lett;
Kinek mindig egyforma a keserve:
Azt se tudja, reggel van-e, vagy este.
Emberektől eltitkolám
De sirodnak mind megmondtam,
A mit mélyen szenvedek én:
Vádat, szégyent, nagy titokban,
Hogy megölőd tán én voltam!
Oh de mennyit néztelek már,
S mégis mindig egyre nézlek;
Minden perczben változol te,
Mindig nagyobb a szépséged.
Beszélj, beszélj, oh csak beszélj,
Hadd hallgassam édes hangod,
Mely édesebb, mint bölcsőmnél
Az altató dajka-dal volt.