 | Tóth Kálmánköltő, dráma- és újságíró és politikus |
Nem az a fájdalom nehéz,
Mit a dalokból hallotok,
Az el nem mondott fájdalom -
Ez kínozza a dalnokot.
Köztünk még a messzeségnek
Átláthatlan köde kékül,
S én előre reszketek a
Viszontlátás örömétűl.
Ha én egykor megváltoznám!
Oh hogy szólhatsz igy nekem,
Most, a mikor már oly régen
Nem merengtem képeden.
Minő hamar... huszonhat év,
Csak alig egy pár pillanat,
És ime fürteim között
Már fehér szálak látszanak.
Elhallgatom a panaszos ajakat,
Mely azt mondja, hogy a szive megszakad;
Panaszkodjék, majd megenyhűl utána,
Könnyűl a szív, ha más részt vesz bajába.
Nem kell nekem semmi se
A világi jókból,
Az én kedves kis fiam
Nekem mindent pótol.
Sorsunk az, hogy soha sem
Lehetünk egymásé;
Lassan elhervadok én,
Te meg leszesz másé.
Nem hiszek én senkinek
Itt az egész világon,
Minden megcsalt, ki csak élt,
Szeretőm és pajtásom.
Feledsz, feledsz, elfeledsz már,
Nem is gondolsz én reám;
Kivetettél a szivedből,
S azt hiszed: hogy méltán.
Rút tömege önző embereknek,
Mind azt nézik: hogyan éljenek meg!
Mennyi csúszás, kapzsiság, alázat,
Látásától szivem ugy fellázad.
Megmondom én, csak egy szót szólj,
Megmondok én neked mindent,
A mi szépet, titkosat látsz
Az egekben, avagy itt lent.
Orczáidnak rózsáival
Reményink is mind elhulltak;
Mért szenvedsz te?! lásd e könyek
Szememben most elárulnak.
Nem jövök el soha többé,
Csak most egyszer visszatérjek,
Kínos igy átvirasztani
Messze tőled, éjről éjet...
Nem egy hideg oltár előtt,
Hová annyit vitt az érdek,
Hiúság és önámitás -
Nem ott esküszöm én néked.