 | Tóth Árpád szomorú verseiköltő és műfordító |
Félbehagyott
Versek szegény, halkuló rebegése,
Félbehagyott
Sírás halkuló, békélt szepegése,
Félbehagyott
Küszködés békélt, mindegy-legyintése,
Csak ennyi, lásd,
Halkuló, békélt, mindegy-éltem vége.
Merengés, ó, merengés, mélyén a csöndes éjnek
Rejtelmes látcsövünk, szelíd kristályu lencse,
Mért néz ma rajtad újra a csüggedt, árva lélek,
Kutatva: sorsa éjén arany planéta leng-e?
A messzi, drága tűzi vészt,
Mely fellobog az esti horizonton,
Ne nézd, ne nézd,
Ó, messzi már minden Páris és London!
Mint messzi China földjén vasúti bús karambol,
Ujságban furcsa hír csak, s nem tépi idegem,
Mert tán nem is való, oly messzi s idegen,
Úgy rémlik most az élet, amely röpül és rombol...
Epilógus: egy régi vers a Pegazushoz
Fakó lovam, fáradt lovam,
Hadd igazítom meg a nyerged,
S hol holt rózsák avarja van,
Járjuk be egyszer még a kertet.
Alászolgája!
A Ludas Matyi-pálya,
Isten bizony nehéz e' -
Erre nézve
Nem lehet senkinek aggálya,
A legaggabb gáncsolók agg mája
Se irigyelheti eztet
A szomorú keresztet.
Vidd el fényeidet, gyötrelmes világ,
Pompádat, mely égőn tódul szemembe,
S képekkel rakja meg a lélek vak falát,
A négy falat, amely örökre sötét lenne...
A lelkem fáj... Isten ne adja,
Hogy most belém szeressen egy leány,
Úgy vágyom egy puha ajakra,
Sovárabb soh'se lehettem talán -
Oly jó volna... Pihenni vágyom.
Jártál-e mostanában a csendes tarlón este,
Mikor csillaggal ékes a roppant, tiszta tér,
S nagy, lassú szekerek ballagnak haza, messze,
S róluk a szénaillat meghalni visszatér?
Csendes már az erdő alja,
Csendesek a sárga kertek,
Szél bujkál a csüggedt fák közt