Torkos Lászlóíró, költő, iskolaigazgató, ügyvéd és ügyész |
Lombos ág ne hajlongj, hagyj fel a bókkal,
Kedvesem homlokát ne illesd csókkal!
Akár mint hízeleg susogó ajkad,
Hasztalan keresed leánykám szerelmét,
Csak engem szeret ő, csak reám hallgat!
Zöld hegysor alján, zöld hantu sirban
Hat drága megtört szív porladoz;
Virágot rája csak a tavasznak
Bimbófakasztó szellője hoz.
Egv-két napig vagy még közöttünk,
Egy-két rövid napig csupán,
Egy-két napot ha tűnni látunk,
Virágtalan fa lesz családunk,
Nem lesz körünkben már leány.
Sötét, nyomasztó éj borult reám,
Sápadtan nyögtem kínos nyoszolyán,
Szunnyadt szivemben vágy, emlékezet -
Fásultan, érzéketlenül,
Nem tudtam, láttam mást körül,
Csak két gyengéden ápoló kezet.
Álomra hajtod nemsokára
Nemes fa ismét bús fejed,
Borongó égbolt sirva gyászol
Haldokló, néma táj felett:
Beljebb vonul erdő s mezőről
A varjak éhes serege,
Dúlt fészkin a kis szárnyasoknak
Zordon szelek bús dalt zokognak...
Ment ügetve sötét arcczal,
Csak előre szakadatlan,
Nem találva vigaszt, enyhet
Csak egy derült gondolatban.
Sötéten bámul szemed a könyvre,
Kelletlen mormolsz halk szavakat, -
Tavaszi napfény szabadba szólít,
Fecskepár cseveg az ablak alatt.
Kerülöm az embereket;
Mert az embert szeretem,
S félek, hogy az emberekért
Az embert is megvetem.