Tompa Mihálya népi-nemzeti irodalmi irányzat egyik legjelentősebb költője és református lelkész |
Örömet nem nyújt az élet,
Csak tenálad, csak tevéled!
Mint búborék széjjelpattan,
Ha osztályos nem vagy abban!
Terhedre van, hogy a sebes folyam
Szük medrében dagad, forr és rohan;
Hogy, bár akarnád, nem fékezheted:
Ez háborít, ez rontja életed!
Fojtsátok vissza a sohajtást,
Tiltsátok a fájdalmakat;
Ünnep van a hazába', - sírni,
Busúlni nem szabad!
Ne hagyj még itt, ne menj még el!
Ez a tiszta nyári éjjel,
Érző lelked' bűbájában
Hajtsa hozzám, tartsa nálam!
Zöld a mező, foly a patak,
Hűs árnyakon madár-zene;
Van-e, ki benned, oh tavasz!
Gyengűl a fény, amely nyugatot ellepi,
Ködben boronganak a távol képei;
A zaj lecsendesűl, mely szerte hallatott,
Hűs estve váltja fel a hosszu, hév napot.
Epedvén zengő lant után
A gyermek-ifju kebele,
Szólt a dalisten: itt a lant!
De boldogság nem lesz vele!
Betűk és ajkak fennen hirdetik:
Hogy a világ órjásilag halad;
Mondják: az ember, ez erkölcsi lény,
Tökélyesebb lesz minden perc alatt.
Hullámzó érzemény között
Jövén az úrnak templomából:
Lelkemben még sok visszahangzik
A halott ígének szavából.
A forradalmak szörnyű vihara
A népeken véres nyomot hagyott;
Romba hevernek büszke városok,
Az ember java bujdosó, halott.
A költő homlokán,
Hol terhesen függ a lélekború,
Hírnek szellőiben
Rendül meg a zöld repkény-koszorú.
Távol tenger szigetérűl
Visszakerült párja nélkűl.
A szigetnek vad lakója
Tartja párját nyügben,
Vagy elveszett - mert közöttök
Nincs, ki lenne hütlen!
Kócsi pusztán betyár vagyok,
Szorongatnak a hadnagyok!
De ne féljen a vármegye,
Hogy a vasat én rám tegye!
Megszólalt másodízben a kakas,
Hangját az éjben hosszan nyujtva el...