Szenteleky Kornélszerb származású magyar író, költő, műfordító és szerkesztő |
Csákányok, pörölyök, ásók és kezek,
hámorok és szurtos kis műhelyek
munkája és mocskos élete,
sok keshedt, keserű hétköznap,
köhögés, hajszolt, mosolytalan este,
suta sóhajok, nyűtt, izzadt álmok
végtelen és jeltelen temetője,
dagadt izmok, olajos tenyerek...
Szeretni szeretnélek
hatalmas Idegen,
barátságban szeretnék élni veled,
mint repkény, mely óriás
tölgyre kúszik.
Látod ott azt a kis felhősóhajt?
A nap bíbora rózsaszínre festi:
ott van Toscana.
Ott ibolyás köd olvad szét a völgyben,
felmered a Dómnak kékes kupolája
és a Palazzo Vecchio karcsú tornya
egyre közelebb jön a selymes révületben.
Ha majd ismét eljön egy karácsony,
milyen szép lesz a hó, az öröm,
a csúf szívek is szépek lesznek,
amint cukorkát visznek másnak.
Éjjel, mikor mindenki hortyog
űzött, riadt patkány módjára
kiosonok a házból
és a kék ködben kilopódzom az állomásra.
Nem tudok írni, bocsáss meg nekem.
A fejem zúg, helyemet nem lelem,
felcsavarom a rádiót, újságot lapozok,
az asztalon új könyvek, felvágatlanok...
békésen bölcsen hegyező fülekkel
visz és vezet
a Királyok Völgyében.
A ragyogó rózsaszín sziklákról
vissza??ttan minden sugár
s a rekkenő hőségben
a szúró sugaraktól
kábán ingok a nyeregben.
Szabályos sorokban zsendül a vetés
a józanság egyeneseket húz
az önzés határköveket állít
és megbízható lakatot tesz a magtárra.
Csendesen, lakájos alázattal kérdezlek,
te céda, te szent, te gyönyörű:
miért ez?
Miért ez? Miért, hogy reggel lerombolod azt,
mit éjjel lopott fénynél építettem,
hogy senki sem lásson?
Ásítós, mosdatlan vasutas
őgyeleg az izzadt, keserű váróteremben,
melyben az utálat öklöndözik
leragadt szemekkel.