Szenes Hannamagyar költő, brit ejtőernyős és izraeli nemzeti hős |
Egy - kettő - három...
nyolc a hossza.
Két lépéssel mérem a szélet,
Kérdőjelként lebeg az élet.
Nem vagy magányos. A tengered itt
Lágy csobogással érdeklődik
Reményeid és álmod iránt.
Ha volna a világon egy érdemjegy
A szeretet és kitartás babérja,
Egy volna csak, ki megérdemelné:
Egyedül az édesanya.
Ha találnék embert, ki mindent megért,
Kutatás nélkül, hallgatva
Hazugság nélkül nem vallatva,
Nem kérdezve, mit és miért.
Leesett egy magszem. Picike, sárga.
Nem kősziklára s nem a járdára,
Öleld magadba fekete föld karja,
Forróság ne érje, hideg ne marja...
Én nem írtam még verseket
Sem szépeket, sem nyerseket
S itt állok mostan, íme, ím,
S eljátszom másik rímein.
Végtelen békében megfürdött kék hegyek
Suttogták csendjüket felém...
A sötét utcán lámpafények.
Az égen izzó csillagok.
Szívemben mindig új remények,
Az élet útján ballagok.
Mikor a szemünket könnyek borítják,
Torkunkat vaskezek összeszorítják,
Szánk széle kínosan megremeg,
Azt mondjuk: sírunk, mi emberek.
Bebújok az ágyba. Lehunyom a szemem.
Azt est kormos arca mosolyog rám.
Felhúzom állig a takarót.
Kész vagyok, várlak, édesapám.
Fekete földünket szántja a népünk,
Aranyos kévét arat a karja,
Mire a kalász a földet takarja,
Színaranyától csillog a képünk.
Csend. Hallgassatok mind.
Ott, a fövényen túl,
A drága ismerős parton
A közeli, aranyos parton
Hazai otthon int.