 | Szász Károlymagyar drámaíró, műfordító, esztéta és református püspök |
Változik még a világ s természet?
Ezután már nem mondhatja senki,
Hogy keleten jő fel a nap mindig
S elfáradván nyugoton pihen ki.
Ne kapd föl nevét kósza hir!
Adj néki nyugtot, néma sir!
Fedezd be árnnyal, zöld berek!
Felejtsétek el, emberek!
A fejedelem szólt a művészhez:
"Két képet fess nekem művész!
Én vert arannyal megfizetlek,
Ha mindkettő kedvemre lész.
Hallod, hallod a hegedűt!
Oh, hogy sír, hogy kesereg!
Négy kis húrban ennyi bánat
Nem is tudom, hogy fér meg!
Hírt sem hallok már felőled,
Erdős, völgyes szép hazám!
Most, hogy távol vagyok tőled,
Most szeretlek igazán.
Reggel korán, a mint felérzek,
Zsong a szobám, mint egy kis fészek.
Sugás-bugás: "nem ébred mégsem?"
Alig várhatják ébredésem.
Ha nyugodt homlokomra néha
Árnyat vet egy bús gondolat,
Mint a futó felhő árnyéka,
Mely csendes tó tükrén mulat:
Azt hű szemed már észre vette,
Hogy szempillámon könny rezeg:
Hová gondoltam? - kételkedve
S szelid mosollyal kérdezed.
Kicsi fülemile dalol,
Elrejtőzve, ki tudja hol?
Nem hallja más, csak én hallom
S szívem elmereng a dalon.