 | Somlyó Zoltánszületési nevén Schwartz Zoltán, költő, újságíró és műfordító |
Féljetek tőle! Ő is fél magától,
ezért oly lassú, tétova, önös.
A járatlan szívéhez kap s csudálja:
ó, mily nyugalmas, komoly, különös...
Már nem hajszolom a szerencsét,
megbecsülöm az egy tál lencsét.
S színben is csak a nefelejcsét
tudom szeretni már...
Itt fekszem, jertek, nézzetek!
Szememmel már nem nézhetek.
A számmal már nem szólhatok.
Elhagytak mind az óhajok.
Ha barátom - a nap - már leszökött
valahol kint, a téli fák mögött
s mohón csap rám az ellenség: az este
A nap már lefelé gurul az égi lankán,
levágta napjaimról, vörös hóhér, az est.
Árnyékok vad seregje bujkál a bokrok alján,
szívem: kínok malomja, a hajnalt már ne lesd!
Öröktől fogva örök íz:
ott gyöngyöznek a szívben és a szájban.
Öröktől fogva
rápermetezve innyre, vérre, fogra.
Szeptember szőke napja hozott el
egy messzi kertből, szikkadt szérük mellől,
hol mákvirágok keserve pereg
és bánatpor hull a virágszivekből.
Szentpéterváron hulló hó alatt
vonul egy sötét, óriás csapat,
rongyos ruhájuk ég szivük felett,
pirosra festik az orosz eget.
Egy kocsi szénát vittek el
a fakó köruton.
Utána néztem hosszasan;
mért?... magam sem tudom.
A gyászparipák visszavonták
a gyászos hintót tompa nesszel.
Az udvaron megállt a hintó
szólt a halott lány: ne eressz el!
Napjaimból, mint női selymek
ráncaiból a titkos vérkeringés,
úgy dobog ki súlyosan és puhán
megkínzott szívem, e bússzálú himzés.
Hideg e mái éccaka szerelmes verset írnom.
A hold se süt, csak néha-néha kong a toronyóra.
Pedig csak én, csak én tudom: be jó is lenne sírnom
s kilépnem szívem ajtaján egy kurta fordulóra.
Vigyázva mennek át a széles utcán,
a bú borong rajtuk s az ó-divat.
Autó, bicikli, villamos meg hintó,
mind-mind csak az ő útjukba szalad.
Egy ősz, sovány, kehes pap, ki vélem utazott,
bús volt s pettyes szivarját mélyen szuszogva szítta.
Vonatkerék, füst, vágány és minden, mi setét,
levert zenével zengte: ó, élet, titkok titka!