 | Somlyó Zoltánszületési nevén Schwartz Zoltán, költő, újságíró és műfordító |
Hol álltál? Dombtetőn? Vagy enyhe völgy
ölén himbálta szél a koronádat?
Ó, mit nem adnék érte, büszke tölgy,
ha ismertelek volna!... Törzsed, ágad
Langy délelőtt... Az álmos párkák
időfonálja úszik halkan.
Az imént még öblösen, mélyen
egy régi szép verset szavaltam...
Ott künn tavaszi lomb fakad,
a nyitott ablakok alatt
új szellő bomladoz a lombban:
aludj, fiacskám, csak nyugodtan!
Veszek egy százrétü fekete köpenyt,
alája furcsa bíborszín ruhát;
föléje fekete kalpagot, puhát.
Megértem még ezt a nyarat.
Ezt a szálló, szép madarat
el tudtam még röptébe fogni.
Szalad a koraőszi szél
a burgonyaföldeken át.
Viszi az élet illatát.
Pince mélyén forr a must,
vígan dudorász.
Költő, fogd a kalamust,
itt az őszi láz!
Kié a május? Talán azoké,
kik dőzsölve szédülnek át a télen?
Kik észre sem veszik az orgonát,
mit pénzen árulnak az utcaszélen?
E csöndes kis szoba mit sem tud arról,
hogy ki is az, aki most itt lakik.
Hogy mily kisértetek suhannak át rajt
régi zenékkel esttől hajnalig.
Erre vetettek! Itt a helyem,
mint kényszerű bóknak a bálban.
Tavaszok omlatag szobra vagyok
a Mária utcában.
Tizennégy éve itt lakom.
Udvarra nyílik ablakom.
A tűzfal a Dunára néz,
két szoba-konyha az egész -
ez Kruspér utca hét...
Az ablakom üres telekre nyílik;
lenn sápadt fű s a fűben ócska hintók,
a hintókon szerelmes-éhes macskák,
cicázók, fázók, egymásra kacsintók.