 | Somlyó Zoltánszületési nevén Schwartz Zoltán, költő, újságíró és műfordító |
Titánok volnánk mind, ha lelkeinket
nem nyomná átkos, szörnyű félelem,
mely bekopogtat minden éjjelen.
Ó, most már elhiszem nekik,
kik egykor intve óvtak önszivemtül,
hogy addig szórja kincsit,
szegény szivem, mig össze nem dül.
Széttárt, nagy utcák; külvárosi ebcsahos útak;
cellaízű, mohos szobáknak kalandosan összeverődő ára.
Hajnali lenyugvás; ébredés szürkén, álmosan, este:
veletek is leszámoltam, végeztem, - valahára!
Minden szép volt, minden jó volt
Kissé vénen, el is késve,
fogtam én az ölelésbe;
szájam szívemet lekéste.
Ólmos, fekete, dobbantó lábbal
ott táncolok a szíveden.
S nehéz ütemét a mi dalunknak
búkösöntyűimmel kiverem.
Be másképp látom már az őszt,
megkuszált fényét, fáradtságát,
mint akkor, mikor ifjúságom
szent erejével, kipirultan
mentem ősszel a temetőbe,
hogy a halál sötét szüretjén
lengessem meg bő szüretem...
A gyermekszájban puszta szó: egyéb nem,
betűk az irkán; könyvbe nyomtatás.
Petőfi-vers, mit néhanap szavalnak,
négy fal közt éltet adva a szavaknak -
kurta feladvány. Semmi, semmi más!
Ó, boldog, békés, édes pipaszó,
s te esti csend, te végtelen, te nagy,
mondd, merre vagy?
Az ablakom üres telekre nyílik;
lenn sápadt fű s a fűben ócska hintók,
a hintókon szerelmes-éhes macskák,
cicázók, fázók, egymásra kacsintók.
Langy délelőtt... Az álmos párkák
időfonálja úszik halkan.
Az imént még öblösen, mélyen
egy régi szép verset szavaltam...
Ó te jó vagy, mert szerettél,
mert csókoltál és öleltél.
Ó te jó vagy, mert az ajkad,
mihelyt kértem, odaadtad.
Az Aranyhalban együtt ülnek hárman:
két kivágott ruhás lány s egy poéta.
Az éji festék színe máladoz már
és a poéta oly bolond portéka.
Szonettet nékik! Ölelkező rímmel!
Kanyargós, langyos, vajas, lágy szonettet!
Csiklandni bőrük a megőrült hímmel,
ki gyöngynek látja a soványt s molettet.