 | Somlyó Zoltánszületési nevén Schwartz Zoltán, költő, újságíró és műfordító |
Hol álltál? Dombtetőn? Vagy enyhe völgy
ölén himbálta szél a koronádat?
Ó, mit nem adnék érte, büszke tölgy,
ha ismertelek volna!... Törzsed, ágad
Hogy mi a vér?... Az örök mély titok.
Szelíd patak és hömpölygő szitok.
Édes virág a kontynak bársonyán
és mérges ízű, verdeső csalán.
Nem! nem erre születtem én!
Rágódni a szürke robot még szürkébb ütemén!
Ma a holnap szürke hályogát látni a tegnap tetemén!
Nem, nem erre születtem én!
És jönnek az évek... és mennek az évek,
a szív belefárad, a szem beleréved:
a partot keresve, a partot.
Ott láthatod a kávéházban,
mint rendes vendég odajár.
Egy ujság reszkető kezében,
de sosem rendel.
Barázdás szántóföldek hűs pora;
forrószínű, nagyszárú mákvirágok
sziromhullása; kék szőlők bora;
húgom keze nyomán te mindig búgó,
búsan csendülő szárnyas zongora:
most, nagyon fájón, tihozzátok szállok!
Ott künn tavaszi lomb fakad,
a nyitott ablakok alatt
új szellő bomladoz a lombban:
aludj, fiacskám, csak nyugodtan!
Ó, hagyjatok magamra a halottal,
ki én voltam és ki örökre elment.
Engedjétek, hogy megsirassam őt,
az elköltözött kedves ismeretlent.
A város fái közt merengve járok:
szelíd, leromlott, árva sarjadék.
Az életet hideg szemekkel nézem;
lesorvadt már a vágyam karja rég.
Egy ősz, sovány, kehes pap, ki vélem utazott,
bús volt s pettyes szivarját mélyen szuszogva szítta.
Vonatkerék, füst, vágány és minden, mi setét,
levert zenével zengte: ó, élet, titkok titka!
Ó, most már elhiszem nekik,
kik egykor intve óvtak önszivemtül,
hogy addig szórja kincsit,
szegény szivem, mig össze nem dül.
A nap már lefelé gurul az égi lankán,
levágta napjaimról, vörös hóhér, az est.
Árnyékok vad seregje bujkál a bokrok alján,
szívem: kínok malomja, a hajnalt már ne lesd!
Szentpéterváron hulló hó alatt
vonul egy sötét, óriás csapat,
rongyos ruhájuk ég szivük felett,
pirosra festik az orosz eget.
Bocsásd meg nékem, hogy ily messze tartok,
hol nincsen út és el kell tűnni már.
Hol ködbe vesznek mindenütt a partok
s a láb alatt a múlt, e gyatra sár,
szemembe csapkod, mint egy gyászi kendő:
a múlt van csak és nem lesz már jövendő!
Féljetek tőle! Ő is fél magától,
ezért oly lassú, tétova, önös.
A járatlan szívéhez kap s csudálja:
ó, mily nyugalmas, komoly, különös...