 | Somlyó Zoltánszületési nevén Schwartz Zoltán, költő, újságíró és műfordító |
Már nem bir el a talpalattnyi föld,
s már nem győzöm az arcát ütni, rugni;
és kérdeni, mért állok egy helyen?
s mért gyengülök, ha el akarok futni?
Még nem ment le a nap,
még nem jött föl a hold,
valami furcsa fényt
mutat az égi bolt...
Szalad a koraőszi szél
a burgonyaföldeken át.
Viszi az élet illatát.
A szoba csöndes és meleg.
Homályosak a szegletek,
egyetlen körte ég...
Van csöndem, van. És van szobám.
S egy kis meleg is jut reám
e földi körbe még...
Lehettem volna szép, szőkefejű
és kékszemű, szomorú ember.
Türelmes vérű, ábrándozó,
mint a nagy kékvizü tenger.
Novemberest. A város szélén járok.
A Kőrös fázik. Egy kutya ugat.
Az íves, bordás, nagy vasúti hídra
fakó bánatot ejt a napnyugat.
Egy pillanat volt sivár életemben,
egy üdvös, nagy, egyetlen pillanat,
amelyben jóvá tehettem vón mindent,
egy kínos átkot, eltévedt nyarat...
Szeretem nappal a lámpavilágot,
a sárgaszin, hűséges nyelvet.
(Déli verőn fogok feküdni holtan.)
Szeretem a forró szerelmet.
Nem vagy enyém, tehát nem élsz.
Nem élsz. Így hát én nem remélek.