Somlyó Zoltánszületési nevén Schwartz Zoltán, költő, újságíró és műfordító |
A karcsú villanyláng alatt
egy keskeny havas út szalad:
fehér karod - fejemhez.
A fátyolos-opálu grachtok mentén,
hol jácintillattól édes a szél,
ott járt az ifjú, két szeme acél,
de szűziesen nézett vele, szendén.
És most e vers, ím, neked szóljon!
Mint két szoros kar, rádfonódjon
a rím.
Rímmel mértékelő, nyugvástalan szemem
a resvedt levegőben ijedten lógatom.
Mércéjük így lógatják poros kőmüvesek,
unottan, ha a rossz fal meging egy oldalon.
Szép fájdalom: az ajkak megnyílása
kis vendéglőnek tejablakos sarkán;
sima gyöngyökként bársonyszavak kúsznak
nyelvem hegyére, pompázatos tarkán.
Női világ, te habzó tajtéktenger,
voltam ladik rajtad és vasnaszád.
S mint torpedó is bujtalak setéten
s szívemen hordtam a halálkaszát.
Szép lassan igy lobbanna el...
Élek-e még egyszer falun,
elcsendesült szelíd borúban,
rózsák és olajfák között,
mint egykor Alsódomborúban?
Esőre állott az idő -
a párnás pamlagon hevertem.
A délután
hárfáját pengette leverten.
Ittam a barátság hűs borából!
csókoltam, űztem annyi nőt...
Kik egykor a szívemhez találtak,
ki tudja: merre vannak ők?
Az ételedhez én adtam a sót,
az italodhoz én adtam a szomjat;
az estjeidhez olyan altatót,
amely a mákony ízével dacolhat.
Költészetem: úgy sétálok veled
a bús völgyek és bús dombok felett,
mint aki maga se tudja, kivel jár...
Itt a sötétség ideje... az árnyak
körülszaglásznak... fázom a sötéttül...
Halál? vagy élet?... - látni akarok!
a járható híd csak a fényből épül!