 | Somlyó Zoltánszületési nevén Schwartz Zoltán, költő, újságíró és műfordító |
A sárgahajú körúti szirének
magas gallérod már nem ismerik.
Már én sem hívlak régen Desiré-nek;
múlik az idő s korral megtelik...
Itt a sötétség ideje... az árnyak
körülszaglásznak... fázom a sötéttül...
Halál? vagy élet?... - látni akarok!
a járható híd csak a fényből épül!
Ma még szerencsevárni tudtam,
(ám nevessen ki, aki tétova!)
Álomport szedtem, kinban elaludtam
és kemény inget vettem én:
a szív legyen kemény!
Már nem hajszolom a szerencsét,
megbecsülöm az egy tál lencsét.
S színben is csak a nefelejcsét
tudom szeretni már...
Rímmel mértékelő, nyugvástalan szemem
a resvedt levegőben ijedten lógatom.
Mércéjük így lógatják poros kőmüvesek,
unottan, ha a rossz fal meging egy oldalon.
Finom fonalú zápor fátyla jött el
az ablakomra, hol senkise áll meg.
Vasárnap volt, kint víg lányok vihogtak
s egy mély mennydörgés adta rá az áment.
Nem hiszem el, hogy ez az út: az útam.
Minden bozótja idegen nekem!
Valami véletlen, hogy ideborultam
s kialudt hirtelen a szövétnekem.
Vannak dolgok, amikről nem beszélünk,
mert szóba foglalt fényük langy, hamis...
S miket elhallgat még a líra is.
Kié a május? Talán azoké,
kik dőzsölve szédülnek át a télen?
Kik észre sem veszik az orgonát,
mit pénzen árulnak az utcaszélen?
Be másképp látom már az őszt,
megkuszált fényét, fáradtságát,
mint akkor, mikor ifjúságom
szent erejével, kipirultan
mentem ősszel a temetőbe,
hogy a halál sötét szüretjén
lengessem meg bő szüretem...
Ólmos, fekete, dobbantó lábbal
ott táncolok a szíveden.
S nehéz ütemét a mi dalunknak
búkösöntyűimmel kiverem.
Öröktől fogva örök íz:
ott gyöngyöznek a szívben és a szájban.
Öröktől fogva
rápermetezve innyre, vérre, fogra.