 | Somlyó Zoltánszületési nevén Schwartz Zoltán, költő, újságíró és műfordító |
Győzött a rossz!... Bukott a jóság!
Álom marad, nem lesz valóság,
amit a szív akar...
Ólmos felhői életemnek
sűrűn fejem körül kerengnek:
közelg a zivatar.
Kemény a gerenda válla,
rossz fekhely a deszkaszál.
Szomorú az égre nézni
s látni, a hold hogy kaszál.
Be sokszor gondolok azokra,
kik engem hűtlen elfeledtek:
kik a szívükből kivetettek
s a hullaházba, jégre tettek.
A vonatnak ajtajában
egy nagyon bus legény áll.
Kalapjában kis kokárda,
csak áll és harmonikál:
Be leszek én zárva
Frigyes kaszárnyába.
Adjátok vissza első indulásom
a faluból a nagy gőzmasinán!
Mikor apám komor szemöldökével
végiglegyintett reszkető fián!
Amennyi kínt mi átszenvedtünk, ketten...
Ó, édesem, nézd, milyen gyönge lettem!
Könyvek, amiket sosem olvashattam
Ó, hányszor gondolok tirátok,
minden széptől és jótól elhagyottan:
ti könyvek, miket sosem olvashattam!
A gyászparipák visszavonták
a gyászos hintót tompa nesszel.
Az udvaron megállt a hintó
szólt a halott lány: ne eressz el!
Sorsom: te rekedt, marcona parancsnok,
ki mindig rútul bántál el velem,
elédbe állok most és szalutálok,
mert én a rendet szívből kedvelem.
Szép lassan igy lobbanna el...
Élek-e még egyszer falun,
elcsendesült szelíd borúban,
rózsák és olajfák között,
mint egykor Alsódomborúban?
A város szélin, a gyár közelében,
tömlöcös, tompa sikátor alatt
- ha az este ködösen, vörösen szitál -
Mea lengve, lebegve halad.
Az emberöltő, mit a test leélhet,
a lélek vágyainak oly kevés.
Mámorral és haraggal zúg az élet
és fáj az álom s fáj az ébredés.
Lankadtan, dőlten fekszem be az ágyba.
Ropogva zördül s ujra néma csend.
Hogy oly szegény vagyok, hogy oly nagy árva:
ilyenkor érzem s: hogy napom lement.