Somlyó Zoltánszületési nevén Schwartz Zoltán, költő, újságíró és műfordító |
Kemény a gerenda válla,
rossz fekhely a deszkaszál.
Szomorú az égre nézni
s látni, a hold hogy kaszál.
Kései szerelem... Fűlik a kályha
pirosra.
Valami szigorú kéz állítja a váltót
tilosra...
Még az utolsó asszony hiányzik,
az én forró, bús életemből:
elmegyek ma egy halovány házig.
Nehéz bundád egy gombja annyit ér,
mint felkiáltni egy halálos ágyon:
- Jaj, Istenem, be szép volt életem
s most vígan szállok el veled, halálom!
Fájó reménnyel ablakod alatt,
Szylveszter éjjel,
megkoppantottam a sárga falat.
Arany az arannyal, ezüst az ezüsttel
kapcsolódik forrón, szikrázó gyűrűkkel;
karperecek halmán, női bársonybőrön,
vagy dús markolatban drágamívű tőrön.
A falu csöndje ott ül a szivedben
s a szobádban béke s illatos virág.
Ezüsthímü papucsban, mint egy álom,
úgy üldögélsz, ajkadon szent imák.
Oly piciny vagy, a zsebembe beférsz.
A vállamig is alig-alig érsz.
Női világ, te habzó tajtéktenger,
voltam ladik rajtad és vasnaszád.
S mint torpedó is bujtalak setéten
s szívemen hordtam a halálkaszát.
Mért nem tudok úgy élni, mint a fecske:
csak szállni, szállni nyomtalan!
Megérted az őszt... a rövidült napok
susogó alkonyát, levelek rozsdabarna
szinét s a piros estet, melynek leple alá
vonul álom felé ember és minden barma.
Most már benne vagyok a korban,
bizony, már ötvenhárom...
S még egyre az életem várom.