 | Sárosi Árpádrendőrkapitány, költő és színműíró |
Az ablakon ezer alakban
Apró emlék: a tél szeszélye.
Mulandó semmik tünnek-mulnak
Forró szád egy lehelletére.
Alig egy nesz a fák között,
A hegy felől csak egy sugár.
Ha szól az első életriadó:
Nem marad nyugton a madár.
Két gladiátor, élet és halál
Birokra feszül a mezők felett.
Az ember vet, csak vet.
Szive: a dal világa,
Szeme: az álmoké,
Minden fájdalma: egyé,
A jósága: soké.
Azt hittem, eljő majd a gazdag ősz,
Arany gyümölcsök ideje.
S a reménységnek büvös kosara
Irigyelt kinccsel lesz tele.
A jóság abrosza kibomlik.
Dúsan terül a vendégasztal...
Kit ver az élet, vagy becézget,
Mindenkit anyásan marasztal.
Csend.
Ág se rezzen, dal se száll.
Az áhitat szent némasága
Mint harmat hull le a világra;
Mind, mind az áldott napra vár.
Tavaszerők, mint gyermeket csalnak,
Hívnak a rétek, hí a határ.
Megpihenek egy kertnek a szélén,
Hol egy magányos diófa áll.
Benépesül veled az álmunk:
Vasárnap, kit virradni várunk,
Kit nyugalom és jóság szentel:
Benned vál' emberré az ember.
Kapukra, horpadt háztetőkre
Drapériákat szögez a November...
És ablakunk alatt az eső
Muzsikál nékünk szerelemmel.
Ezüst ujjával bekopog.
Zenélnek bámész ablakok.
Megáll a fázós tölgy felett,
Halkan beszól:
"Nincs dal, sóhaj, vagy üzenet?"...
Megsápadt őszi hajnalon
Virágok harangoznak:
Megfosztott kelyhek éneke,
A titkolt búcsuzónak.
Ha, délelőtt...
Friss szagu butorok
Vélt tettre-készség, mesevágyak.
Várt akarat, könnyen pergő dolog.
Célok, tervek, új élet-ágyak.
A lába nyomába
Időtlen időktől.
Hiába, hiába.
Tavaszi mezőkön,
Őszi erdők felett
Csak suhant. Az élet.