Samarjay Károlyjogász, ügyvéd, költő és királyi tanácsos |
A' hányszor Duna hószinü jégbe takarja el arcát,
Annyiszor ott vélem látni Szilágyi hadát.
Ne gondolj énreám
Szüntelenül,
Habár szelíd szived
Értem hevül.
"Mi ad, kis méhe, oly erőt,
Hogy küzdve társidért
Meghalsz kasodnak ajtaján,
Bár nem nyersz hírt, se bért?"...
Gyászének kísérte szegény házból a koporsót,
Udvart és a szobát tárva hagyák üresen.
Gyáva henyélőknek másoltam sok pörös aktát,
Mert másként éhség dönt vala sírba utóbb.
Az ősi címerek ezüst
S aranytól fényesek,
Reájok az őszült apák
Gőggel tekintenek.
Bort tölts, babám, beteg vagyok, jaj nekem!
Meg nem fér többé bőriben a szivem,
Elaltatja talán a bor bajomat,
Rég nem ittam, hadd igyam le magamat.
N. meghízott, lágy szívében Erosz
Ébresztett szerelmi érzetet,
A kis Erosz, amidőn nyilát rá
Lőtte, a lövésnél tévedett,
És a szív helyett gyomrát találta...
A magyarnak kardja hajdan,
A csaták után,
Künn szabadban zöld cserágról
Függött marklatán.