Salamon Ernőköltő és újságíró |
Hinnéd ki arcom ismered,
hogy úgy öregszem?
Hogy fáradok s a hegyre fel
már nem törekszem?
Hinnéd ki arcom ismered,
hogy hamu se már a meleg?
Merthogy használtak engem
és elvették az ingem
s hogy a fogukra vettek
megrágtak és kiköptek
s hogy lisztem is nekik kell...
Zárt szobák vidékén
egyre száz, egyre száz,
kerek eső fizetget,
így cicáz, úgy cicáz,
padlás cseppent cseppeket,
milyen ó, milyen ó,
tiszta csepp-kerekeket,
ugy-e jó? vajjon jó?
Tüdő taglója, szürke menny
szelekre ül, gyüjti ködét,
köhögtetéssel ver, üzen
a vizes, tornyos sűrűség...
A környéken harmonika
koronként könnyel kornyikál,
autó fut el, port ráncigál.
Ma ég a bőrömön kátrányban ótvar,
csak jönne már a gyávitó setétség,
csak ülne el az állat s a cselédség,
éjjel, magam, én bekenem szurokkal.
Jó a nap és rásüt
a mi barakunkra,
ülj ki, apám, ülj ki,
kicsinyke padunkra!
Húszéves testünk olyan fáradt
a rossz ágytól s a rossz kenyértől,
olyan messze estünk a fénytől.
A környéken harmonika,
koronként könnyel kornyikál,
autó fut el, port ráncigál.
Már ez így van, édes lelkem,
reccsen a palánk,
akár elmenj, éji óra
már fonódna ránk.
Szép szeretőm, itt a kék december,
elrepül a zordon krivecekkel
jókedvem, a havasi virág,
rongy a levél, szégyelli az ág.