Sáfáry Lászlóköltő |
Miért kell lenni a lelkemnek
Bánatos hajónak,
Gyászos ködtől körülvettnek,
Tengeren bolyongónak?
Nincs a világon semmiféle csonttorony,
a forgatagban mindenki benne van,
olykor taszítnak,
olykor lépkedek,
de hozzám valaki mindig tartozik.
Valami fáj nekem...
Vihar van készülőben,
s a hegyek között nyájakat terelnek.
Napok óta tikkasztó volt a melegség,
az ember éppúgy szenvedett tőle,
akár az állat vagy a növény,
de végre is kettészakadtak a felhők,
és most mindnyájunkat felfrissít ez a langyos nyári eső.
Virágpor száll a levegőben,
és ring a hegyoldal köröskörül.
Szerelmes lány rohan az éjszakában,
édes, édes virágom,
keresi eltűnt kedvesét.
Való és álom, ebből áll az élet,
Csak valónak élj, hogy megküzdj vele,
Álomnak ha hiszel, valóra éledsz...
A társaság népes és igen előkelő,
nem is tudom, hogy kerültem bele,
meleg van itt nagyon,
a sok fecsegéstől fojtó a levegő.
A sötétség hegyről hegyre lép,
és a csillagok is az ég párnái mögé merültek.
Bimbó kinyílik,
virág lehullik,
és egyre súlyosabb az életünk.
Gyárak leállnak,
földek kiégnek,
nem terem itt már csicsóka se.
Vaszil gazda a Verhovinán,
egy félhold földje is van talán,
kukoricát vetett belé,
és ha istenke is úgy akarja,
puliszka télre bőven lesz az asztalán.
Fiatal szememben,
fiatal szemedben végtelenrégi sírások
és végtelenrégi kacagások könnye remeg.