Sáfáry Lászlóköltő |
Miért kell lenni a lelkemnek
Bánatos hajónak,
Gyászos ködtől körülvettnek,
Tengeren bolyongónak?
Napok óta tikkasztó volt a melegség,
az ember éppúgy szenvedett tőle,
akár az állat vagy a növény,
de végre is kettészakadtak a felhők,
és most mindnyájunkat felfrissít ez a langyos nyári eső.
Virágpor száll a levegőben,
és ring a hegyoldal köröskörül.
Való és álom, ebből áll az élet,
Csak valónak élj, hogy megküzdj vele,
Álomnak ha hiszel, valóra éledsz...
Valami fáj nekem...
Vihar van készülőben,
s a hegyek között nyájakat terelnek.
Nincs a világon semmiféle csonttorony,
a forgatagban mindenki benne van,
olykor taszítnak,
olykor lépkedek,
de hozzám valaki mindig tartozik.
Szerelmes lány rohan az éjszakában,
édes, édes virágom,
keresi eltűnt kedvesét.
Jó lány a kedvesed, barátom,
okos barna szemét könnyen felidézem,
és az ötven fillérek is eszembe jutnak,
amiket szűkös napokon a zsebembe csúsztatott.
Bimbó kinyílik,
virág lehullik,
és egyre súlyosabb az életünk.
Gyárak leállnak,
földek kiégnek,
nem terem itt már csicsóka se.
A sugár fenyőfák és tölgyek pusztulnak lassan,
a tél szaggatja a fák levelét.
Ahol annyit rejtőztem a sűrű csendben,
már csak néhány fa mered a magasba lombtalanul.