Sáfáry Lászlóköltő |
Az este éles, nyugtalan volt,
a fák ropogtak, siratták lombjukat.
A parázsból erdőtűz lett
és a város felé rohant,
ahol olyan sok tűzhely hideg.
Most még éhség és vörösbor váltogatja napjaim színét.
Sokszor emelkedik öklöm
a milliók öklével együtt,
és sokszor vagyok magamban is.
Az összetartozás meleg sugár,
izzik szívemben,
mint rózsatőn a reggel.
Napsugárba bujt a kedvem,
s belém bujt a napsugár.
A folyóba bujt a kedves,
ott nevet egy kő mögül
Karcsapásról karcsapásra
úszom egyre őfelé;
most suhanunk: fehér habban
barna szálfa s rózsaszál.
Az apám elbocsátott tisztviselő,
messze, a jó öreg hegyek hónaljában él.
Én csak gondolatban járhatok most arra,
puhán és láthatatlanul,
mint a napmeleg,
de látom anyámat,
látom kis családunk
és látom apámat is kevés barátja közt.
A falvak sarában térdig gázolunk
A falvak sarában térdig gázolunk,
és aszfalt simul lábunk alatt
a tarka metropolisokban.
Hajrá, Magyarország!
Amíg elérsz idáig a gyertyánoson keresztül,
kiálts néhányszor,
halljam, hogy jössz,
halljam a hangodat.