Sáfáry Lászlóköltő |
A víz mellett találtam egy csigát,
házatlan volt és kék, mint az ibolya.
Megfogtam és a patakba tettem.
Egy kiálló száraz kis kődarab lett a börtöne.
Fiatal szememben,
fiatal szemedben végtelenrégi sírások
és végtelenrégi kacagások könnye remeg.
Vaszil gazda a Verhovinán,
egy félhold földje is van talán,
kukoricát vetett belé,
és ha istenke is úgy akarja,
puliszka télre bőven lesz az asztalán.
Amíg elérsz idáig a gyertyánoson keresztül,
kiálts néhányszor,
halljam, hogy jössz,
halljam a hangodat.
Magas látófa áll a földeken,
a csősz itt őrködik, ha van mire,
most fehér körös-köröl az egész látóhatár,
esik a hó, lépéseimnek sincsen már nyomuk
A hó alatt most pihen a föld,
a meleg földben nő a csíra...
Mundérba bujtatott kedves pajtásom,
a regula és a gyűlölet ostoba szavai közt
ne felejtsd el hegyeinket,
és jussanak eszedbe a hegyek emberei.
A falvak sarában térdig gázolunk
A falvak sarában térdig gázolunk,
és aszfalt simul lábunk alatt
a tarka metropolisokban.
Hajrá, Magyarország!
Az apám elbocsátott tisztviselő,
messze, a jó öreg hegyek hónaljában él.
Én csak gondolatban járhatok most arra,
puhán és láthatatlanul,
mint a napmeleg,
de látom anyámat,
látom kis családunk
és látom apámat is kevés barátja közt.
A Naphegyen s a Pálhegyen újra ott a hó,
a szőlőkarók sem látszanak.
De jó lesz szánkára kapni délután!
Barátaimmal kimegyünk:
megnézzük, a bor nem fagyott-e meg?
Budapesten jár most a kedvesem,
biztosan átmegy a parkokon,
ahol az egyik padon ülve
a zsebemben kutattam egy fél kiló kenyérre,
a parkokon, ahol lányokkal is jártam,
és kezem meg szám végigsimított arcukon.
A tengerparton talán elhallgatott egy andalúz gitár,
és körülöttünk kehelybe bomlik milliónyi bimbó.
A sugár fenyőfák és tölgyek pusztulnak lassan,
a tél szaggatja a fák levelét.
Ahol annyit rejtőztem a sűrű csendben,
már csak néhány fa mered a magasba lombtalanul.