Sáfáry Lászlóköltő |
A Naphegyen s a Pálhegyen újra ott a hó,
a szőlőkarók sem látszanak.
De jó lesz szánkára kapni délután!
Barátaimmal kimegyünk:
megnézzük, a bor nem fagyott-e meg?
Budapesten jár most a kedvesem,
biztosan átmegy a parkokon,
ahol az egyik padon ülve
a zsebemben kutattam egy fél kiló kenyérre,
a parkokon, ahol lányokkal is jártam,
és kezem meg szám végigsimított arcukon.
A völgyre az éjszaka súlyosan borul rá
és újra meg újra a sötét erdőbe süllyeszti csillagait.
Magas látófa áll a földeken,
a csősz itt őrködik, ha van mire,
most fehér körös-köröl az egész látóhatár,
esik a hó, lépéseimnek sincsen már nyomuk
A hó alatt most pihen a föld,
a meleg földben nő a csíra...
Napok óta tikkasztó volt a melegség,
az ember éppúgy szenvedett tőle,
akár az állat vagy a növény,
de végre is kettészakadtak a felhők,
és most mindnyájunkat felfrissít ez a langyos nyári eső.
Rozzant szekerek száradtak a sárba,
dudva nő a kerekek körül.
Jobb volna már a szakadékba lehullni,
üres itt minden,
minek itt a szekér!
Megint eltapostunk hat napot,
holttesteiken átugortunk,
és a fák eltakarják a gyárkéményeket.
Az este éles, nyugtalan volt,
a fák ropogtak, siratták lombjukat.
A parázsból erdőtűz lett
és a város felé rohant,
ahol olyan sok tűzhely hideg.
Nehezen jöttem el Budapestről,
mégis hazajöttem,
nem énfelém sugárzik már a kedvesem szeme,
a forró nyári napon mit kódorogjak ott egyedül.
Napsugárba bujt a kedvem,
s belém bujt a napsugár.
A folyóba bujt a kedves,
ott nevet egy kő mögül
Karcsapásról karcsapásra
úszom egyre őfelé;
most suhanunk: fehér habban
barna szálfa s rózsaszál.