 | Révai Miklósnyelvész, egyetemi tanár, a magyar történeti nyelvészet megalapítója |
Szinte, mikor fejemet más szörnyű károk is érik,
Akkor vesztelek el téged is, édesatyám!
Lelkem! nem éred már soha végedet:
Mert úgy lehellett téged az alkotó
Isten, mikor gyarló agyagból
Testemet olly nemesen teremté.
Ójj, Isten! fene embertől, kinek élete méreg,
S békétlen napiban akit epéje fogyaszt.
Mi kesergő sok gondolat
Terheli bús fejemet?
Sérűlt szívem ott nem mulat,
Hol töltöttem kedvemet:
Mindent megun, minden sérti,
Az öröm szót már nem érti,
Nem találom helyemet.
Veszett bikát amott láss a mezőben:
Ragadja a szörnyű harag.
Földet tipor, bömbölve rugdalódzik,
S mindent döfő szarvára fűz.
Az időről új esztendő alkalmatosságával
Ember álmélkodj az idő mivoltán:
Mennyi esztendő folyamok merűltek
Végtelen tágúlt örökkönvalóság
Tenger ölébe!
Kis Kupídót kell keresnem,
Ha ki látta, mondja meg:
Még nagy bajba lehet esnem,
Hogy ha soká tévelyeg.
Szarut Isten védelemre
Az ökröknek alkotott:
Paripáknak rugdozásra
Csupa körmű sarkokat.
Akartam Atreusnak
Vitéz két magzatit,
Akartam énekelni
Kadmus nagy dolgait;
De lantom csak szerelmet
Kezdett reá zenegni.
Nyájaskodó víg társaság
Szerelem énekesi!
Kíket csodált a szebb világ
Népeteknek kedvesi!
Luca! én csillagom,
Millyen kívánságom,
Mikor éjjel
Égbe nézel
Csillagokat látni,
S lángjokat csodálni.