Réthy Lászlóetnográfus, numizmatikus, költőként Lőwy Árpád néven ismert |
Az idő múlik, hanyatlik a nap,
Csak dereng még a láthatár felett;
De szivem forró, reszketek amint
Érintem fehér síma kezedet.
Az emberek, ha járnak-kelnek,
Hallanak mindenféle nyelvet:
- Egyik csicsergő, fülbemászó.
E földi élet csak küszöb
Egy fényes, magas Lét felé,
Midőn a lélek boldogan
Jut Istennek színe elé.
Bármerre is, tekint a szem,
Mindenütt: élet! élet!
Rózsás öléből hinti szét
Anyánk, a nagy Természet.
Láttam Párist, Rómát és Londont,
Tudok mindent, amit ember kigondolt,
A szív s az agy, mit magába vehet:
- S bejártam képzeletben az Eget.
Micsoda nyár! - Rettentő kép ez!
Kiég a föld, patak kiszárad;
Erdőn, mezőn, amerre járok
Alig látok egy zöld fűszálat.
Megyek városból ki, messze
Hol nincs autó s velocipéd,
Hol csak virágokkal beszélek
S a tücsök mond el egy regét.
Hatodnapon teremte Isten embert,
Mint Mózes első könyve mondja:
Saját képére! s aztán megpihent, mert
A nagy probléma meg volt oldva.
Egész lélekkel, igaz szívvel
Hódolok Krisztus szellemének!
- Minden szavamból rám ismernek:
Akik igazán keresztények.
Mióta ember van a földön.
A létezése okát kereste,
Istent látott a Tűzgolyóba nappal,
S holdfényben, csillagokban este.
Beteg volt szegény, - nagy keservek
Ütöttek házunkon tanyát:
A lelkem sírt, ha vigasztaltam
A hervadó, szelíd anyát.
"Szeresd felebarátodat"
Igy szól a szép krisztusi - tan,
"Mint tenmagadat!" - ezzel sajna!
Nagyon megszigorítva van...
Életutam’ csaknem bejártam.
Csalódtam s tanúltam sokat.
S a tapasztallás forrásából
Hány víg, bolondos vers fakadt?
Jahve teremté a Világot,
Egy szavával, mondván: Legyen!
S a nap sütött s forgott a föld, és
Völgyben fű nőtt s a fa a hegyen.