Reményik Sándorerdélyi származású költő, akinek verseit 1945 után politikai okokból évtizedekre száműzték a magyar irodalomból |
Egy lány hajába hullt,
A véletlen, a szél
Hozta. Gyűrött kis múmia-levél,
A sötét fürtök közt pihen:
Vándor, különös, oda nem való,
Szomorú idegen,
Egy lány hajába hullt, most ott pihen.
Ha egyszer minden láthatóvá lenne,
Ha filmre vetődnék minden titok,
Minden, mi huszonnégy óra alatt
Egy ember lelkén általkavarog:
A tisztátlanság minden ördöge...
Külön-külön mind csöndes emberek,
Egy-egy tavaszból őszbe hajló ág,
Együtt: a katonák.
Vagy adtál volna viharos erőt
Mely mólót ostromol, -
Vagy adtál volna méltóságos csendet,
Mely lelket simogat, -
Vagy adtál volna széles láthatárt,
Mely sokfele kitárul, -...
Testvér, Te az én költészetemnek
Nem Laurája s nem Lizája voltál.
Fantáziám ritkuló erdejébe
Virágmagvakat hintve behatoltál.
Mögötte elmaradt a nagyhavas,
Mögötte elmaradt a rengeteg,
A piacon most megállnak vele
A nagy utat járt, csendes szekerek.
Szemközt a fiúmei kikötő,
Elől a nagy világítótorony.
Lobban, forog, forgó fénykévéit
Futtatja végig a hullámokon.
Mi ez?
Egy ismerős arc ma oly idegen,
Mintha tengerből született sziget,
Maszületett sziget hegyorma lenne.
Mintha nem láttam volna sohasem.
Olyan új, olyan más, olyan messze van...
A porba vegyül könnyünk, vérünk.
Jajunk a végtelen felissza,
Mi nem jövünk ide vissza.
A süllyedő világ-hajó
Parányi mentőcsolnakán
Lebegünk páran, emberek.
- Gyárak, kietlen kültelek -
A kormánynál egy asszony ül,
A hangja halkan ránkpereg,
Néha koppan a szíveken...
Erdő, csendes sziget.
Két ember üldögél
Avartenger felett,
Apadó lomb alatt,
S míg fent a lomb apad:
Halkan lelket cserél.
A költő és a nő között
Túl a szerelmen, vagy innen azon,
Valami titkos ős-rokonság lappang.
Ó, régi versek: rozsdás fegyverek:
Segítsetek most, fényeskedjetek!
Köszönöm mégis, hogy láttam siroccót.
A leszakadó hullám-emelet
Párkányának tört tajték-cirádái
Horzsolták lelkemet.