Reményik Sándorerdélyi származású költő, akinek verseit 1945 után politikai okokból évtizedekre száműzték a magyar irodalomból |
Ez így rendeltetett:
Hogy ne lehessek soha senkié,
És ne lehessen enyém senki se.
Fenn a függöny s az ablak nyitva-tárva.
Özönlik be az őszi nap sugára.
Elvégeztetett? - Nem.
Mostan kezdődik újra.
Az újrakezdés arany jelszavát
Minden magyar kapura
Véssük fel, véreim!
Tündér-nyugalmú rózsaszín vizen
Hajó halad és mély sebet hasít.
Akinek az Isten
Minden nehézségben,
Bajban, betegségben
Hű vigasztalója:
Nincs annak szüksége
Hívságos beszédre,
Földi fecsegésre,
Virág-színű szóra.
Ez télelő, - sötétedik hamar,
Mindjárt homályba hull a kis szoba...
Vajjon derültebb volna s biztatóbb,
Megnyugtatóbb és ígéretesebb,
Ha valaki mellettem ülne most
És fogná erősen a kezemet,
Fülembe suttogva varázs-igét?
"Boldogok, akik sírnak"
Egyik költői vándorutamon,
Az Alföld mély szívében, Szegeden
Fiatal lányt mutattak be nekem.
Nevetni szívből újra megtanult.
S mert Nyár van még: a ruhája fehér.
De lelkében, a legbelső szobában,
Minden élőnél erősebben él
Az ifjú isten, aki tovaszállt,
Ki ajándékba kapta a halált,
Hogy férfi helyett csillaggá legyen:
Örök szépség és örök szerelem.
Én őszöm, mosolygó vagy borongó,
Világfeszültséget feloldó,
Én kínomat is csillapító,
Én békémet is megígérő:
Olyan vagy mint az őszi Jézus,
Olyan vagy mint egy leánykérő.
Tízéves voltam. Vacsora után
Kisurrantam a hintahelyre még.
Ezer szemével, tündöklő szemével
Engem nézett az augusztusi ég.
A 14-es villamoskocsi
Be gyakran hoz most erre kifele:
"Új Szt. János-kórház, végállomás."
Én csak átszállok ott. -
S átszálltál ott Te is.