 | Reményik Sándorerdélyi származású költő, akinek verseit 1945 után politikai okokból évtizedekre száműzték a magyar irodalomból |
Tragikus korszak hozott össze minket,
Hegyóriások árnyékában álltunk,
Erdőn az utat lámpással kerestük,
Egymás lelkébe súlyokat dobáltunk.
Vagy adtál volna viharos erőt
Mely mólót ostromol, -
Vagy adtál volna méltóságos csendet,
Mely lelket simogat, -
Vagy adtál volna széles láthatárt,
Mely sokfele kitárul, -...
Keményen nem beszéltem senkivel,
És szigorún sem szólottam soha.
Nem háborított fel a vétkes vétke
S nem ingerelt az ostoba.
Csak egyszer adnád énnekem
Teremtő Úr hatalmadat:
Az elszabadult orkán erejét,
A felhőszakadás
Patakokat dagasztó hatalmát!
Mondom néktek: mi mindíg búcsuzunk.
Az éjtől reggel, a nappaltól este,
A színektől, ha szürke por belepte,
A csöndtől, mikor hang zavarta fel,
A hangtól, mikor csendbe halkul el,
Minden szótól, amit kimond a szánk,
Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,
Minden sebtől, mely fájt és égetett...
A szent estén majd eljövök ide.
Álmaim szekerébe fogatok
És szólok fantáziám táltosához:
Hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok,
És álomhintón eljövök - ide.
Elment régen.
S én menni, menni hagytam.
Elengedtem kezét
Búsan és boldogan.
Az állattól, mely ágaskodik bennem,
Futva futok a növényvilághoz,
Halkabb, ősibb élet üteméhez,
Titkos, bűvös mozdulatlansághoz.
Idők ormán döng már a léptetek,
Lelkemből-szakadt álmok,
Versek, ti harsonák, amiken át
A süket végtelenbe felkiáltok.
Már nem fáj más,
Csak az fáj mindíg jobban,
Hogy égő sebeim
Olyan világtól-idegen sebek,
És a szívem más szenvedők szívével
Nem egy ütemre dobban.
Valaki ül a parton és halászgat,
Várad határán, mély Körös felett.
Furcsa, idegen szelek dudorásznak,
A Május oly bús, borús és beteg.
Szemed két kihúnyt csillag.
Szádon Isten pecsétje.
Arcod: foszló finom köd,
Alakod: alig-pára,
És egyre távolodsz,
S én: emlékezet szegénye
S reménység koldusa
Nem látok vissza elmult életedre...
Én nem futok.
Nincs mért. Nem kápráztat a pálma-ág.
Útszélen; árokparton,
A versenyen kívül
Szedem a novemberi ibolyát.
Ha majd fűszál leszek,
Mert az leszek,
Igénytelen, egyetlen-egy fűszál,
Egy a sok-sok közül, ahogyan most
A hó alól kibukva sorba áll, -
Ha majd fűszál leszek,
Lesz-e emlékem régi életemről,
A fájdalmasról, torzról, tévedettről?