 | Reményik Sándorerdélyi származású költő, akinek verseit 1945 után politikai okokból évtizedekre száműzték a magyar irodalomból |
Paloták közé ékelt sziklatömb,
Ki emelkedsz a vén Duna felett,
Óriás, kit rokon itt nem köszönt,
S akihez méltatlan a környezet...
Halló kíváncsiak!
Kis porszemek egy nagyobb porszemen.
Férfiemberek, asszonyemberek,
Rádiósok, repülőgépesek,
Betegek, bénák, balgák, nyomorultak.
Ha vinni súlyos batyunkban a bút:
Gyerünk!
A célhoz vezet minden földi út.
Késő van. Talán aludni fogok.
Mielőtt behúnynám a szememet,
Nehezen szerzett nyugodalmamat
Szeretném megosztani veletek,
Testvéreim a végtelen világban.
Ketten születtek ugyanegy napon,
Szép őszi hajnalon.
Két összefüggéstelen esemény -
Egy gyermek - és egy költemény.
Szív - emberszív.
Csakolyan, mint a másé.
De mégis másnál rokontalanabb.
A végzet jegyese
S az elhagyatottságé.
Költő-testvérem, a Múzsához menj el,
Csókold meg helyettem is a kezét,
Mondd meg neki: tudom, már nem szeret,
De nem haragszom rá.
A halál aznap azt súgta neki:
A szószéken ma nem állsz egyedül,
A szószéken ma én állok veled,
És amikor legjobban tündököl,
Elmetszem szavad aranyfonalát.
Halotti beszéd a hulló leveleknek
Látjátok feleim, hogy mik vagyunk?
Bizony bíbor és bronz és arany
És örökkévaló szent szépség vagyunk.
Ahogy halódunk, hullunk nesztelen:
Bizony, e világ dőre, esztelen
Pompájánál nagyobb pompa vagyunk.
Megyek; távoli égzengés kísér,
Olyan halkan és olyan komoran,
Mintha lelkem visszhangja volna csak,
Gondolataim gyászkísérete,
Valami földöntúli orgona.
Engem gyengébbnek faragtál ki,
Hogysem próbáidat
Állhatnám, Uramisten
Dícsérve Téged rendületlenül.
Aranypiros pillangó száll le
Sötét, örökzöld éjszakába:
Egy idetévedt lombos fának
Tépett, hervadt, beteg-szép álma.