 | Reményik Sándorerdélyi származású költő, akinek verseit 1945 után politikai okokból évtizedekre száműzték a magyar irodalomból |
Mi ez?
Egy ismerős arc ma oly idegen,
Mintha tengerből született sziget,
Maszületett sziget hegyorma lenne.
Mintha nem láttam volna sohasem.
Olyan új, olyan más, olyan messze van...
Irodalom? Világirodalom?
Himalája. - Ez a vers ha megél,
Egy porszem lesz, - vagy az sem lesz talán, -
Mit táncoltat a szél.
Ő nem sok embert szeretett.
A szíve mély, de zárt világ volt:
Különös kőfallal kerített,
Mély futó-árokkal határolt.
S hogy őt szeretik: alig hitte:
Őt, önmagáért, semmi másért,
A szívébe zárt mély világért.
Vagy adtál volna viharos erőt
Mely mólót ostromol, -
Vagy adtál volna méltóságos csendet,
Mely lelket simogat, -
Vagy adtál volna széles láthatárt,
Mely sokfele kitárul, -...
Külön-külön mind csöndes emberek,
Egy-egy tavaszból őszbe hajló ág,
Együtt: a katonák.
Egy könnycsepp szállt fel valaki szemébe,
Mint aranyfelleg alkonyati égre.
Szemközt a fiúmei kikötő,
Elől a nagy világítótorony.
Lobban, forog, forgó fénykévéit
Futtatja végig a hullámokon.
E levelet a hegytetőn találtam,
Hóban feküdt, az erdőhöz közel,
Fákról hullt gyémántporral beszitáltan.
Hamu vagyok, egy maroknyi hamu.
Most bolygassatok: hűlten, holtan.
Találjátok ki, hogy mi voltam!
Itt most virágzanak az almafák;
Amíg lassan e betűket írom,
Napfényes, tiszta csöndbe hull alá
Özönével a selymes, lágy szirom.
Te szép, te szomorú, te tiszta láng!
Most már: avarba hamvadó parázs,
Én nem gyujtottalak,
Én nem oltottalak
Az őszi erdőn úgy gyúltál, magadtól.
Fáradtságom adom az esti árnynak,
Színeimet vissza a szivárványnak.