Reichard Piroskaköltő, műfordító, kritikus |
Nem volt rosszabb, se jobb, mint te meg ő,
erős és gyönge, bízó s remegő;
magának, másnak átok és ajándék,
csupa ballépés és csupa jószándék,
mint te meg ő.
Eljött megint a tegnapesti szél,
az ég kékje megint gyöngyszínre olvadt:
megint egy éj, megint egy hosszú éj
s mögötte vár megint egy hosszú holnap.
Vagyok a gyötrelmek és gyászok könyve,
magasba szállt és mélyre hullott lélek
sötét betű gyöngysorra fűzött könnye.
Ez már amaz örökös éjjel.
Hűlt tagokkal, holt szenvedéllyel
fekszem süketen és meredten,
két kezem mellemen keresztben.
"Ez elment vadászni"... Nem kellett! Csúf mese!
Vagy a kicsinek is, vagy a többinek se!
Mind édes testvér, vagy mind mostoha.
És mért haljon meg a nyulacska?
Álom, feledtető pihenés!
hosszu a nappal, súlyos a bánat,
jön az éj, tün az éj, már sápad a hold
s vergődve esengek utánad!
Szédit a hallgatásod,
mintha sziklafalról néznék szakadékba.
Földrengés lehetett,
ami ilyen mélységeket ásott.
A toll szalad.
Két sürű oldalon
sötét szavak.
Kavargó fájdalom
lávás szavai...
Rám nem várnak biztos kézzel megácsolt
egymásból nyiló holnapok.
Piroslik már a vadszőllőlevél,
bogyója kékül;
temetni készül a könnyező szél:
mit tettél el a tavaszból, a nyárból
őszi menedékül?
Azt álmodtam, hogy már nem élek
s nem élsz te sem;
egymástól távol, idegen temetőn
fekszünk némán.
Ma kisütött a tavaszi nap
s minden enyém a kerek ég alatt;
a fodros felhő a hegyek felett,
a selymesen elsuhogó szelek,
első levélke a tar ágakon,
viritó színek távol házakon,
utak mentén az elhagyott padok...
Naponta újra kezdem
véres vesszőfutásom,
gyilkos emlékek útján
reszkető rohanásom.
Borulj rá enyhe őszi napsugár,
ragyogd körül szomorú homlokát,
ha elmélyedve egymagába jár.