 | Pósa Lajosköltő, dalszerző és újságíró, a magyar gyermekirodalom klasszikusa |
Beteg vagyok egyetlenegy szótul...
Beteg vagyok egyetlenegy szótul,
Fáj a szivem, talán be se gyógyul.
Te voltál királyném,
Uralkodtál rajtam.
Karomat, szivemet
Teneked áldoztam.
Azt hittem: virág vagy,
Életem virága,
Szomoru sorsomnak
Egyetlen rózsája.
Téged az én szivem soha el nem feled...
Téged az én szivem soha el nem feled,
Mégse lennék boldog soha többé veled.
Minek tépted össze az én hű szivemet!...
Minek tépted össze az én hű szivemet!
Minek szórtad szét, mint a rózsalevelet!
Nincsen szebb nyelv a magyar nyelvnél,
Lágyan csendül hangja,
Mint a messze rónaságon
A puszták harangja.
Egy csillag se ragyog fönn az égen...
Egy csillag se ragyog fönn az égen,
Ha nem szeretsz: mért nem mondtad régen?
Nagy tengerzúgását
Hallod-e szivemnek?
Haragos villámát
Látod-e lelkemnek?
Boldogtalan vagyok,
Mert nagyon szerettem.
Keresem mindenütt,
A kit elvesztettem.
Egyszer egy verébnek az jutott eszébe,
Hogy behurczolkodik a fecske fészkébe.
Puha pelyhes ágyon jobb lesz neki hálni,
Mint a szalma között szanaszét bujkálni.
Oda, oda mind, ami jó,
E sártekén boldogitó!
Kerül, kerül... én kergetem,
Soha utól nem érhetem!