 | Pósa Lajosköltő, dalszerző és újságíró, a magyar gyermekirodalom klasszikusa |
Én vagyok a vak halász,
Ki a vízben kaparász.
Be van kötve a szemem,
Halat fogok, leveszem.
Mikor haza megyek:
Szemébe köny tolúl.
Amikor eljövök:
Könyezve rám borúl.
Szeresd, szeresd honfi, leány, hazádat,
Mint az édes, mint a szülő anyádat.
Koporsódig hüséges légy iránta,
Hüséges légy örömébe, bujába.
Egyszer egy verébnek az jutott eszébe,
Hogy behurczolkodik a fecske fészkébe.
Puha pelyhes ágyon jobb lesz neki hálni,
Mint a szalma között szanaszét bujkálni.
Faluról-falura szanaszét jár szegény,
Vándorol örökké a kis gyürüs legény.
Batyus zsák, süvöltő, szeges bot, faláda...
S a többi... s a többi...
Elég ebből ennyi...
Ez az ő mindene, ez az ő világa.
Nem tud ugy szeretni a világon senki,
Mint a hogy ő tudott engemet szeretni.
Akármit kivántam: megtette egy szóra,
Még a csillagot is reám rakta vóna.
Aranyos kis Olika,
Itt a Pista bácsika!
Gyere ide szaporán,
Pesti czukrot hoztam ám!
Lengyelország egén tornyosul a felhő -
Harczi lobogókat lobogtat a szellő.
Csatajelre várva farkasszemet néznek
A lengyel daliák, pomerán vitézek.
Miákolt a macska éhen,
Kert alatt, a faluvégen.
Híd mellé ült szomoruan,
Hát egy róka vala tulnan,
Szőrös arczát czirógatta,
Lompos farkát lelógatta.
Árva maradt Rózsa, a kedves kis Rózsa,
Nincs a földön, a ki gondoskodjék róla.
Sik mezőben, erdő mellett,
Zöld pázsiton juh legelget.
Szomoruan szól a csengő,
Mélabúsan zúg az erdő.
Szószéken az öreg pap,
Mint egy apostol, áll:
A "tékozló fiu"-ról
Fenkölten prédikál.
Sötét cellájában
Térdel az apácza,
Hófehér galambként
Mennybe száll imája.