 | Pongrácz Lajoscsászári és királyi kamarás, megyei alispán és költő |
Míg lehetett írt, s a nemzet nőlt szellemerőben;
És az irás által gazdagitotta honát.
Kit nem törhete meg bú, önkény, lelki erőben,
Annak a mostoha sors, régre leküzdte szemét.
Mindennap elmultával,
Képed messzebb esik:
Mint kertem szélfuváskor,
Levéltül fosztatik.
Ha hallom a pásztordudát,
Midőn reggel felébredek,
Lelkem egy érzés hatja át,
S én új életre serkenek.
Többen hallánk együtt zenét,
Lelkünk andalgásba merült;
Szívünk pedig külön nemű
Érzetre mellünkben hevült.
Hol hajdan büszkén ragyogott Hont szikla tetőjén:
Ott most éjszaki szél, zúgva csatázva süvít;
És minden sivatag, még csak moh sem virul ormán,
Ember, kő, növevény, sírba nyugonni leszállt.
A nap nyugszik, alkonyodik,
Est van már a faluban;
Itt ott állnak még nehányan
Szőlőben és tallóban.
Rendjelekrül, szalagokrul,
Szólnak bár a hirlapok,
Hogy yan az: hogy a neveztek
Közt helyt én nem foglalok?
A téli csendes estvék,
Reánk köszöntenek,
S azok imár egészen
Lelkemhez illenek!