 | Petőfi Sándorszületési nevén Petrovics Sándor, magyar költő, forradalmár, nemzeti hős, több mint ezer verset írt rövid élete alatt |
Magas trónján a sors ül, titkos könyv kezében,
Az életkönyv ez; benne két lap a mienk,
Az egyiken borongó gyász vonúl sötéten...
Juhászlegény, szegény juhászlegény!
Tele pénzzel ez a kövér erszény;
Megveszem a szegénységet tőled,
De rá'dásul add a szeretődet.
Hol vagy te, régi kedvem?
Te pajkos, vad fiú!
Fölválta lyánytestvéred,
A szótlan, méla bú.
Fa leszek, ha fának vagy virága.
Ha harmat vagy: én virág leszek.
Zúgó habjaidba szórom
E virágfüzért,
Dráva! Hajtsd alá, s a partra
Tedd, midőn hazámba ért.
Milyen furcsa álmam volt az éjjel!
Lyányka, te megszúrtad szívemet,
És belőle minden vér kifolyt; de
Minden csepp vérből egy rózsa lett.
Folyam, kebled hányszor repeszti meg
Hajó futása s dúló fergeteg!
Te szép halászleányka,
Hajtsd partra csolnakod;
Jőj, s űlj le oldalamhoz,
És nyujtsd nekem karod.
Míg a földet gyász temette,
Dúlván fergeteg felette
Pusztaságnak vad telén,
Mért virúla bájos éden
Kebelemnek belsejében?
Mi haszna, hogy a csoroszlya...
Mi haszna, hogy a csoroszlya
Az ugart fölhasogatja?
Hogyha magot nem vetsz bele,
Csak kóróval leszen tele.
Kecses tavasz virúla;
Vidám tekintete
Berkemnek kebelébe
Rózsákat űltete.
Ez a világ amilyen nagy,
Te, galambom, oly kicsiny vagy;
De ha téged birhatnálak,
A világért nem adnálak!
Fejemben éj van, éjek éjjele,
S ez éj kisértetekkel van tele;
Agyamban egymást szűlik a gondolatok,
S egymást tépik szét, mint vadállatok.
Megy a juhász szamáron,
Földig ér a lába;
Nagy a legény, de nagyobb
Boldogtalansága.
Éj leng alá a mély vadonra,
S az út majd jobb -, majd balra tér;
Lépteim bolyongva tévedeznek -
Ki lesz előttem hű vezér?