Peterdi Istvánnyugatos költő, műfordító |
Bár véletlen hogy élsz és egykor elmégy.
Mégis, derűs volnál és gondtalan.
S az élet játékos és oktalan
És arra kényszeritett, hogy velem légy...
Pár emlékem van, mikből élek.
Egy felhős, fáradtarcú délután,
Egy fényes reggel, egy pár csodaéjek.
Pár karcsú lány, sápadtak mind s kevélyek
Ők kisérnek az élet tévután.
Mért vetsz meg, mondd, mikor magasra mennék
S nagyon szép vágyak dolgoznak bennem
S mikor értékes eszményeim vannak
S mikor nagyon sok előitéletet
Legyőztem és évek során
Bizonyos finomsággal itélek és a dolgok
Ugy nőnek már agyamban, hogy kis képpé sorakoznak
S kivetődve, filigrán remekké válnak?
Mondod: az ég... és felnézel az égre
És mondanád: borongós vagy derült -
Már látom szívem, amint elterült
Az utcasárba, a lábad elébe.
Fáradt, mégis rapszodikus beszélgetés
"Azelőtt még csak szóltál néha." - Szóltam.
"Most szótlan lettél." Szótlan.
"A világ olyan, mint volt." Én nem.
"Ez a kevés szó gyötrő." Ó, Uram.
Mi haszna, hogy a szűz utakra vágyom
Mi haszna van, hogy keresem a Szépet.
Oly sok van, küzdőtársam a világon
Oly sok, kinek szive-reménye tépett.
Világ rendül, égbolt mélyebb, éj sötétebb, szó jelentőbb - rendbe, rendbe!
Bele nem halsz ebbe a szerelembe!
Pedig úgy kellene lenni,
Szépen elköszönni és menni,
Várni: a szíved megáll-e,
Ha igen: micsoda gyönyörűség lenne az az utolsó sóhaj!...
Halkan nevetnem kellene a gáncsoló szavak alatt,
Az idegen szájba nézni s az idegen fogakra.
Ah, lelkem most simogató szót is közönyösen fogadna
A szoba kicsiny, s az idő örök; az idő örök és halad...
Aki húszéves, az hunyja be szemét
Mikor úgy érzi, valamit tennie kell és kábult
Attól, hogy amihez fogna, nincs, vagy messze van.
Az húnyja le. Idővel ő megérik. Az, amit várunk,
Csirázik és nő. Egykor eltelíti
A lelket és egy napon él és szilárd a világ.
Mi vagy, mi vagy, ki úgy jársz a gondok között, mint én
Messze, s életszükségletid elégíted és tudatod
Nem mutat többnek igaz órádban, mint magamat magamnak,
S úgy sírsz talán, mert elhibázott életed és irigyelsz mást -...
Élnék, csak tudnék egészben élni,
Nem perceket, mik feltámadnak itt-ott.
Fényben mutatnak pár éjfélszinű titkot
S ellobbanón nem tudnak újra égni
S eltűnten, eltagadják magukat.
Te is olyan vagy mint a nők,
Kik életemhez közel állnak,
Esznek-isznak és csevegnek és járnak;
Ha nem is álmodom a te finom lelkeddel csillogó jövőt...
Lám, tegnap még, ha asszony járt az utcán
Hogy mondtad: mintha finom keretében
Egy örök mozdulattal állna és mosolyogna.
S szivedben s ereidben melegitőn lobogva
Nagy, mély öröm a küzdő vágyak seregében
Győzvén, hogy terjedett s hogy tett szelid-nyugodtá.
Mért sirsz pajtás, te neked nincs világod s nem vagy néki.
Mért sirsz pajtás, csak szemet hunysz és mondod: nem vagyok.