Peterdi Istvánnyugatos költő, műfordító |
Mi vagy, mi vagy, ki úgy jársz a gondok között, mint én
Messze, s életszükségletid elégíted és tudatod
Nem mutat többnek igaz órádban, mint magamat magamnak,
S úgy sírsz talán, mert elhibázott életed és irigyelsz mást -...
Te is olyan vagy mint a nők,
Kik életemhez közel állnak,
Esznek-isznak és csevegnek és járnak;
Ha nem is álmodom a te finom lelkeddel csillogó jövőt...
Mondod: az ég... és felnézel az égre
És mondanád: borongós vagy derült -
Már látom szívem, amint elterült
Az utcasárba, a lábad elébe.
Nekem szerelem, amit érzek
A düh, ha látlak s más ha szól veled.
S elsirnom hosszan egy-egy szód felett
S azon, hogy részeg az agyam, hogy részeg.
Jaj mim van, jaj mi az enyém.
Előbb egy világ fölött voltam úr.
- Én zárt szobám, én szárnyaló agyam -
Most száz palota némán égbe nyúl
S recsegő léptem elvész nyomtalan,
Száz idegen láb jár lábom helyén.
Élnék, csak tudnék egészben élni,
Nem perceket, mik feltámadnak itt-ott.
Fényben mutatnak pár éjfélszinű titkot
S ellobbanón nem tudnak újra égni
S eltűnten, eltagadják magukat.
Mért sirsz pajtás, te neked nincs világod s nem vagy néki.
Mért sirsz pajtás, csak szemet hunysz és mondod: nem vagyok.
Olyan kicsiny volt s olyan közönséges s mégis boldog.
Mert sírt ha arra gondolt: élni; s lelkét megszentelték a könnyek.
Pár emlékem van, mikből élek.
Egy felhős, fáradtarcú délután,
Egy fényes reggel, egy pár csodaéjek.
Pár karcsú lány, sápadtak mind s kevélyek
Ők kisérnek az élet tévután.
Bár véletlen hogy élsz és egykor elmégy.
Mégis, derűs volnál és gondtalan.
S az élet játékos és oktalan
És arra kényszeritett, hogy velem légy...
Gondod egy mosolyod eltakarta.
A magamét se látnám magamon.
De van, de van...
Ha arcodon látni nem is akarom;
Ha nem is bánom hogy van; ha gondolom is: legyen!
Az legyen áldott, ki sose mondta: hiába.
És vissza se nézett és vissza se vágyott.
S töretlen erejét oltotta be fiába
És vette és élte és nem magyarázta a világot.
És mikor meghalt, nem gondolt semmire.
Halkan nevetnem kellene a gáncsoló szavak alatt,
Az idegen szájba nézni s az idegen fogakra.
Ah, lelkem most simogató szót is közönyösen fogadna
A szoba kicsiny, s az idő örök; az idő örök és halad...
Világ rendül, égbolt mélyebb, éj sötétebb, szó jelentőbb - rendbe, rendbe!
Bele nem halsz ebbe a szerelembe!
Pedig úgy kellene lenni,
Szépen elköszönni és menni,
Várni: a szíved megáll-e,
Ha igen: micsoda gyönyörűség lenne az az utolsó sóhaj!...