 | Péczeli Józsefreformátus lelkész, költő és műfordító |
Egyszer sétálni ment egy rák a lányával,
S látja miként csúsz mász hátra a farával,
Mond neki: "Jaj hogy mégy szerelmes leányom,
Ha intlek, a borsót, látom falra hányom.
Egy farkas egy dögöt úgy falt, majd megszakadt,
A mikor egy nagy csont a torkán elakadt,
A sír száján lévén minden állatokat
Kére, hogy húzzák ki s igért nekik sokat.
Egy nagy hegyre esék egykor gyermek-szülés,
Melyért körülbelül nagy volt a rémülés.
A reménység hajtja hajónk vitorláját,
Ez enyhíti soknak kínzó nyavalyáját.
Akinek vállain sajtol a szegénység,
Kincsesház gyanánt van annak a reménység.
Egy mezőben vígan ugráltak a szarkák,
S a szajkó nézgélte, mely szép tarka-barkák,
Mely kevélyen rázzák félsinges farkukat,
Előbb tovább rakják táncra nőtt sarkukat.
Egy jobbágy, ki hetven esztendőt meghaladt,
S bajos vénségének nyögött súlya alatt,
Sárga, mint a halál, fonnyadt, száraz, görbe,
S kinek csípás szeme esett mély gödörbe,
E vén jobbágy, mondom, egykor a hátára,
Egy csomó fát kötött, s vitt volt szállására;
De a vénség miatt nehezen emelé,
Csak lassan ballaga roskadt háza felé.
Egy éh róka mindent kurdászván az útban,
Még azt is megnézte, nincs-é tyúk a kútban?
Hol a teleholdat meglátván, sohajtott,
Hogy kerek s fejér volt, úgy nézte mint sajtot.
Egyszer egy nyulacska éjjeli fektében,
Boldogtalan sorsát forgatta eszében
Mely nagy gonosz úgymond a félénk természet!
Sem a fényes hajnal sem a napenyészet
Nem adhat énnékem semmi nyúgodalmat,
Minden órán várnom kell új viadalmat.
Meg lehet esmérni kit-kit munkájáról,
Mint a sast körméről, s a tehént vajáról.
A munkás méhecskék egykor mézt csináltak,
Melyen a rest herék soká disputáltak.
Egy király utazván, egy mezőn megszállott,
S egy paraszttal, ki ott kapált, szóba állott.
Jó ember! serény vagy látom a munkában,
Izzadásod bére mi lehet napjában?