 | Ölvedi Lászlóköltő |
Itt állok az ifjúkor delén,
Zsongó mélabús gitár a lelkem.
Rá ma ezüstös, új húrt szereltem
S e kósza kis dalt halkan pöngetém.
Fényben fürdik a Dunakorzó,
Budapest mulat, Budapest nevet
S a vén Lánchíd dalolni hall
Uj éneket.
Keleti szemem forró parázsát
Hideg arcokba hullatom.
Körülöttem, zúg, kereng az élet,
Zsibongó, lármás ősvadon.
Indulj utadra kicsi könyvem,
Kopogtass ajtón, zörgess ablakon.
Dús kincsek helyett hitemet adom,
Mert durva gáncs ám érhet könnyen.
Orgonás, zengő május
Lombos erdejét járom
És harangozok halkan
A nyíld gyöngyvirágon.
Elnézem a Göncölszekerét;
Lámpásai pislán lobognak
Kék mesgyéjén a csillagoknak.
A parton állok.
Amott túlról integet a nyár,
Lángajakkal forró csókra vár.
Bő sziromba bimbó feslik,
Kész a kelyhe már.
Magyarságom gyötrő kínnal éget,
Lángja tikkaszt.
Hordozom, mint titkos néma vétket.
Verőfényes, halk őszi napon
Mécsek gyúlnak itt is, amott is.
Kivirágzik sok árva halom,
Hófehér rózsák hullnak hangtalan
A szürke rögre.
Halottak napja van.
Fehér havon repül a szánkó,
Innen-onnan torony integet,
Lila köd ül a falu felett.
Fehér havon repül a szánkó.
Felelned kéne annyi sokra.
Szelíd hitek homok ösvenyén
Merre forduljak, balra, jobbra?
Felelned kéne annyi sokra...
Szép enyhe zöld minden a parton,
Fodros habokba könyököl a fűz,
Hűsíti fáradt homlokát.
Ülök szótlan, fejem lehajtom,
Csörgő, csacska hab halk hullámot űz,
Tovább, tovább.
Azt mondod: kevély homlokomról
Lekopott a régi glória...
Én fontam azt, mert bennem élt
Az álomkirály szunnyadó fia.
Az ifjúság tüze bennem ég,
Szilaj a lángja;
Szent áldozat, enyhe füstje kék;
S mint a harmat, úgy lebeg
A forró nyári napsugárba'.