 | Ölvedi Lászlóköltő |
Már terjeng az októberi köd,
Hullanak a fonyadt levelek
Fáradtan, fakón, disztelenül.
A gunnyasztó Gellérthegy fölött
A párás bánat könnyé merevül.
A parton állok.
Amott túlról integet a nyár,
Lángajakkal forró csókra vár.
Bő sziromba bimbó feslik,
Kész a kelyhe már.
Északra tartok, ahol deres
Metsző viharok járnak
S éjféli napba néz a népe
A koronátlan wiking királynak.
Idegen éjszakákon
Lelkem sokszor feléd oson.
Reszkető karral megölellek
A messzeségből kicsi városom.
Fehér papírból készitek hajót,
Gondos kézzel vízre bocsátom.
Benne küldöm féltett virágom
Idegen tájra.
Repülj hajó, kicsiny hajó.
Elnézem a Göncölszekerét;
Lámpásai pislán lobognak
Kék mesgyéjén a csillagoknak.
Várva-várom, egy nyári este
Kibomlik majd fekete szárnyam.
Kacér álmok hószinű teste
- Bontott hajú, csókos ajku lány -
Kisér folyton, kacag utánam.
Magyarságom gyötrő kínnal éget,
Lángja tikkaszt.
Hordozom, mint titkos néma vétket.
Bálványképet sokszor faragtam
Keménynyakú kevély magamnak.
S pogány maradtam.
Indulj utadra kicsi könyvem,
Kopogtass ajtón, zörgess ablakon.
Dús kincsek helyett hitemet adom,
Mert durva gáncs ám érhet könnyen.
Orgonás, zengő május
Lombos erdejét járom
És harangozok halkan
A nyíld gyöngyvirágon.
Fényben fürdik a Dunakorzó,
Budapest mulat, Budapest nevet
S a vén Lánchíd dalolni hall
Uj éneket.
Vértől piros az élet-árok;
Kemény csatán, akikre várok:
Hiveim merre vagytok?
Az ifjúság tüze bennem ég,
Szilaj a lángja;
Szent áldozat, enyhe füstje kék;
S mint a harmat, úgy lebeg
A forró nyári napsugárba'.
Bányász vagyok, fojt a bányalég.
Mellemre sűrű ködök ülnek,
Mécsesem rőt lidérclánggal ég.