 | Ölvedi Lászlóköltő |
Egy napsugaras május délután
Kint jártam a Nyúlak szigetén.
A lomb, a lég, a fű, a föld, a rom
Halkan regélve duruzsolt felém.
Keleti szemem forró parázsát
Hideg arcokba hullatom.
Körülöttem, zúg, kereng az élet,
Zsibongó, lármás ősvadon.
A nyakunkon dölyfös Macbeth ül.
Csókolnunk kell palástja szélét
És jaj annak, ki ellenszegül.
Barsi hegyekből üzen a vihar,
Barsi hegyeken villan a villám;
Zuhan az ólmos óriási kar,
Sodró irammal orkán süvít rám.
Barsi hegyekből üzen a vihar.
Testvéreim, kemény kevesek,
Akik még bízó hittel összetartunk,
Akárhová röpít az idő,
Ne feledjétek, mit akartunk.
Bálványképet sokszor faragtam
Keménynyakú kevély magamnak.
S pogány maradtam.
Havel partján, halk délutánon
Megállott a malomvitorla.
Köröskörül kék az ég,
Csókos ajakkal rám hajol ma
Havel partján, halk délutánon.
Orgonás, zengő május
Lombos erdejét járom
És harangozok halkan
A nyíld gyöngyvirágon.
Tizenkilenc év, surranó, bohó.
Mit se jelent, más számára tán.
Nekem: vágyaim hajrás szelleme,
Büszke zászló csattogó csatán.
Előveszlek hervadt kis virág.
Beszélgessünk, nincs aki lesne,
Ki ne tekints: tél van odakint,
Havas szűrben hallgat az este,
Mint egy lomha, vén éjjeli őr.
Elnézem a Göncölszekerét;
Lámpásai pislán lobognak
Kék mesgyéjén a csillagoknak.
Ne higyjetek hideg arcomnak.
Forrongó vulkán a lelkem;
Hamu alatt a zsarátnokot
Lángoló életre keltem.
Fehér papírból készitek hajót,
Gondos kézzel vízre bocsátom.
Benne küldöm féltett virágom
Idegen tájra.
Repülj hajó, kicsiny hajó.
A parton állok.
Amott túlról integet a nyár,
Lángajakkal forró csókra vár.
Bő sziromba bimbó feslik,
Kész a kelyhe már.
Magyarságom gyötrő kínnal éget,
Lángja tikkaszt.
Hordozom, mint titkos néma vétket.