 | Oláh Gábormagyar költő és író |
Két szürke lófej néz be gyakran
Álmaim fátyolablakán,
Két bamba rémség... s közte roppant
Hóhérolóm, apám. Apám.
A sárga parton, melyet az Élet-tenger árja
Görög be halk morajjal: állok, felajzott szívvel,
Állok, egy messze bolygó fényes hajóra várva;
Mig a nap mindent tarka japáni díszbe színel.
Nem téptem magamat szét.
Hiába, így maradtam:
Egyszer egyetlen egynek,
Virágtalan, fiatlan.
Kis hajlékomban üldögélek,
Szakállam a küszöbre nő.
Ott ballag el ablakom alatt
S be-bekiált a vén Idő.
Nem egy húron pendülünk, uraim, nem!
Hogy' üljek egy asztalhoz véletek,
Kik azt sem tudjátok, hogy árva népem
Milyen nyomorult és milyen beteg.
Boruljon össze minden alkonyatkor,
Hallgassunk, sírjunk hosszan, óh anyám,
Hazánk és életünk bús alkonyán.
Gyeplőt íves nyakába vágtam,
S rohan vakon lovam;
Úttalanul és zabolátlan
Rohan, rohan, rohan.
Apácai Csere János, hej!
Magyarország rossz, csalános hely;
Összetépi a testünket, a lelkünket, mert
Magyarország nem virágos kert.
Előttem is kacagnak,
Utánam is kacagnak,
Csúfolnak hóbortosnak,
Vadnak, pogánynak, vaknak.
Egy kis deák dolgozatát javítom;
"Önéletrajzot" írattam vele.
Előszavában őszintén bevallja:
Bizony, sokat főtt rajta a feje!
Szerelemnek kényes virágát
Kezemmel én nem illetem;
Virág nélkül is majd csak elfut
Arasznyi földi életem.