Morócz Jenőnyomdász, író és költő |
Lehajtottam fejemet a nyugalomra,
Hadd pihenjen, úgyis olyan sok a gondja.
Andalító édes álom, jöjj szememre,
Erősíts meg engem újabb küzdelemre!
Elmúlni és megsemmisülni
Az ember czélja nem lehet, —
Hiába volna szent barátság,
Hiába volna szeretet?
Kis szobában reng a bölcső,
Benne nyugszik a gyerek,
Szemei a jó anyának
Némán rajt' merengenek;
És a gyermek kis kacsója
Hozzá csókot integet,
Életünkben legédesebb
Az anyai szeretet.
Itt van újra május elseje,
A levegő dallal van tele,
Zengeaezzük hát mi is dalunk,
Mindnyájan testvérek vagyunk!
Megnő a kis gyermek, ifjú lesz belőle,
Rózsaszínben látszik a világ előtte,
Bánatot nem ismer, s az életbe vágtat.
Szeplőtelen lelkét száz remény dagasztja,
És minden örömet szivébe fogadna,
Mit a mosolygó lét számára kinálgat.
Sok gyomor és kevés kenyér:
Ez az élet nem sokat ér.
Egymást falják az emberek,
Bocsánat, hogy élni merek!
Közéig a hajnal, itt a gyógyulás,
Oh újra látom hát a kék eget!
Engesztelőn köszönt a napsugár,
Jöttömre még a lomb is integet.