Morócz Jenőnyomdász, író és költő |
Megszünt a táncz s a vig zene,
Elmult a bűvös éjszaka,
E farsangon a nagy világ
Elég sokat vigadhata.
Szivednek mélyén bármily vágy emészt,
Ne hallgass rá, kövesd vakon az észt!...
Kiket tündöklő csillag nem vezet,
Nem tudják, merre mennek és hova;
Hányan hajózzák át az életet,
És révpartot nem érnek el soha.
Ha nem folyna magyar vér ereimben,
Lengyel szeretnék akkor lenni én;
Oh mert a lengyel nép a legvitézebb
S legelhagyottabb a föld kerekén.
Nem hivtam én, és mégis megjelent
Hivatlanul, az Isten tudja mért,
Velem volt álmaimban szüntelen,
S ha ébren voltam, mindenütt kisért.
Ott hangzik a nyelv varázsigéje,
S az életnek csalfa, hiu fénye
Olyan hűen felmutatva benne,
Mintha csupa igaz s való lenne.
Ringass édes álomba el hajó,
Suttogjatok csak csillámló habok,
Habár a nesz fülemnél hallható,
Oh én azért nyugodtan alhatok.
Azt gondolhatná az ember,
Az a sok csillag talán
Mindmegannyi égő lámpa
Fenn az ég boltozatán.
Mi a remény? - Éltünk kártyavára,
Mit a vágy épit szivünk fölött...
Nem képzellek sötét alaknak én,
Éles kaszával válladon - halál,
Habár lehelleted hideg szelén
Az ember lelke túlvilágba száll.
Lehajtottam fejemet a nyugalomra,
Hadd pihenjen, úgyis olyan sok a gondja.
Andalító édes álom, jöjj szememre,
Erősíts meg engem újabb küzdelemre!
Elmúlni és megsemmisülni
Az ember czélja nem lehet, —
Hiába volna szent barátság,
Hiába volna szeretet?
Kis szobában reng a bölcső,
Benne nyugszik a gyerek,
Szemei a jó anyának
Némán rajt' merengenek;
És a gyermek kis kacsója
Hozzá csókot integet,
Életünkben legédesebb
Az anyai szeretet.