 | Madách Imremagyar költő, író, ügyvéd és politikus |
Ha a végzet rendelte, hogy soha
Már egymáséi úgyis nem leszünk.
Nincsen más hátra, mint a végbucsú,
Aztán mindent, mindent felejtenünk.
Ha néha ilyes szót kockáztatok:
Hívebb barátod nincs mint én vagyok,
Kétes mosoly leng ajkadon, - talán
Szokásos bóknak nézed azt csupán.
Lennék bár csillag, égi boltra tűzve,
S epedve néznék onnan, nő, le rád,
Lennék bár fergeteg, zokogva űzve
Zárt ablakodnál a vad éjszakát!
Kerülj, miként más sarkát a delej,
Mint szirtet a hajós utában,
Gyülölj, mint angyal a kárhozatot,
Mint csendes éj a vadzajú napot:
Közömbös csak ne légy irántam!
Nem volna életemben bánatos perc,
Nem volna szűmbe néma fájdalom,
Ha lelkemből kihalna drága képed,
Ha sorsodat nem érzeném, óh hon!
Mint uj Mózes hozod pusztákra népedet;
Szép szóval tartod azt az ó manna helyett...
Ha csillag volnék Isten trónja mellett,
Mégis csak e porföldre szállanék,
Itt nyílna nékem a boldogság benned,
Minőt számomra mást nem ád az ég.
Emléked nincsen és mégis kiáltva
Beszéli, hogy nem élsz, hogy megbukál...
"Apám! apám! mond a mágus fia,
Szentségeink között jár egy egér,
Mindent bemocskol, megrág. Tűrjük ezt?
Zúgva nyargal a szél, hordja a havat,
Mindenekre tiszta fénypalástot ad.
Egyiránt borít el bércet, völgyeket,
Tán az egyenlőség tart ma ünnepet.
Csillagokra néz a gyermek:
"Adj közűlök jó anyám! -
Mond - hadd játszom vélek én is
Oly szépen néznek le rám."...
Új még a sir, szent halma még kopár,
Halottjának még vérzik kebele,
Ki a szabadság kétségbeesett
Végső küzdésében elvéreze.