Madách Aladárköltő, író, műkritikus, spiritiszta, Madách Imre fia |
Szeretlek! mint a sír halottját,
Oly hűen, oly némán, -
Mint a sír, mely régen beomlott
Szeretett halottján.
A lemondás sziklabarlangjában
Mily szomorún folynak napjaim; -
Nézem, amint arany napsugárban
Ünnepel más, dús virányain.
Hull, hull a hó sűrű pihékben,
És nesztelen mindent befed;
Száll a halál, száll, száll szünetlen
Nagyot, kicsit temet, temet.
Órjás árvíz, bánatomnak árja...
Órjás árvíz, bánatomnak árja,
Mily nyugodtan hordod csolnakom!
Önző part, mely árjaid elzárja
Törj át, törj e hitvány gátakon!
Óh, voltak egykor vad és barbár idők,
Mondják mosolyogva simán a Tettetők;
"Csupa boldogság mostan az életünk."
Igaz, Tettetők, nektek, de nem nekünk!
Minden mulandó ezen a világon:
A csillag, mely az éjben fenn lobog,
A pezsgő élet napsugáros tájon
Percig örül csak, csak percig ragyog.
Régen, ó, be régen lebegnek előttem...
Régen, ó, be régen lebegnek előttem
Karcsú pálmafái biztató reménynek.
Régen, ó, be régen minden reggel hittem,
Hogy bár kimerülve, este odaérek.
Óh, ti, akik sírtok, ti azt nem tudjátok,
Mily sötéten lebeg lelkemen egy átok;
Sírtok s szíveitek könnyektől enyhülnek,
De az én könnyeim szívembe gyűlnek,
S mint sötét tengerszem szirtfalaktól zárva,
Hol nem aranyozza a nap hő sugára,
Ahol nem érinti a szellő fuvalma,
Úgy nyugszik szívemben lelkemnek fájdalma.