Lithvay Viktóriaposta és távírókezelő, költeményeket és elbeszéléseket írt korabeli lapokba |
De jó annak, aki senkit
Nem szeret,
Mosolyoghat örök, fájó
Könny helyett,
Kinek álmát nem zavarja
Semmi sem,
Mert nem tudja, mily nagy kín a
Szerelem!
Keserű életem sötét éjjelében
Tündöklő csillagom
Csupán te vagy nékem.
Ne hadd el a lantot
Soha életedben,
Bármi érjen téged,
Bármi sötétséget
Hordozz kebeledben!
Azt mondjátok, halvány vagyok;
Nem is csoda, ha meghalok,
Oh, hisz amit én szenvedtem,
Elég az egész embernem
Vétkeért!
Zúgó folyam árja,
Pacsirta danája,
Kis csillag az égen,
Ibolya a réten,
Mondjátok meg neki:
Nem tudom feledni!
Rónaságon álló
Terebélyes tölgyfa
Mindig nő, ágait
Mind messzebbre nyújtja.
Azt kérdik, hogy honnan ered
Szívemnek e bús danája?
Nem az öröm, nem a bánat:
A madár tanított rája!
Láttátok-e a fényes napsugárt,
Midőn a hegy mögé nyugodni szállt,
S utána azt a sok szép csillagot,
Amely a sötét éjben ragyogott?
Ifjú valál, de nem volt örömed,
Szívedben csak a fájdalom lakott.
Mások alig ösmernek könnyeket,
S neked az ég oly sok könnyet adott!
Letarolt kerteknek
Hová lett virága?
Az én puszta kebelemnek
Hová boldogsága?