Lithvay Viktóriaposta és távírókezelő, költeményeket és elbeszéléseket írt korabeli lapokba |
Keserű életem sötét éjjelében
Tündöklő csillagom
Csupán te vagy nékem.
Azt kérdik, hogy honnan ered
Szívemnek e bús danája?
Nem az öröm, nem a bánat:
A madár tanított rája!
Zúgó folyam árja,
Pacsirta danája,
Kis csillag az égen,
Ibolya a réten,
Mondjátok meg neki:
Nem tudom feledni!
Azt mondjátok, halvány vagyok;
Nem is csoda, ha meghalok,
Oh, hisz amit én szenvedtem,
Elég az egész embernem
Vétkeért!
Rónaságon álló
Terebélyes tölgyfa
Mindig nő, ágait
Mind messzebbre nyújtja.
De jó annak, aki senkit
Nem szeret,
Mosolyoghat örök, fájó
Könny helyett,
Kinek álmát nem zavarja
Semmi sem,
Mert nem tudja, mily nagy kín a
Szerelem!
Letarolt kerteknek
Hová lett virága?
Az én puszta kebelemnek
Hová boldogsága?
Ne hadd el a lantot
Soha életedben,
Bármi érjen téged,
Bármi sötétséget
Hordozz kebeledben!
Láttátok-e a fényes napsugárt,
Midőn a hegy mögé nyugodni szállt,
S utána azt a sok szép csillagot,
Amely a sötét éjben ragyogott?
Ifjú valál, de nem volt örömed,
Szívedben csak a fájdalom lakott.
Mások alig ösmernek könnyeket,
S neked az ég oly sok könnyet adott!